Jasmine Amy Rogers, a Boop! The Musical áttörést hozó sztárja, egy sarokpultnál ül a Sardi’s étteremben, és hunyorog. „Az ott Idina Menzel?” – kérdezi, miközben a szemben lévő falon lógó Wicked-színésznő karikatúráját bámulja. Az étterem falait a Broadway legendáinak rajzai borítják – Elaine Stritch, Bernadette Peters és Phylicia Rashad is köztük van –, akik így néznek le az étterem vendégeire. Most Rogers is csatlakozik hozzájuk, hiszen első alkalommal jelölték Tony-díjra a legjobb musicalszínésznő kategóriában, egy olyan mérföldkőért, amit ő „nagyon, nagyon őrületnek” nevez. „Túl nagy, túl izgalmas.”

A szexi, göndör hajú Betty Boop szerepében nyújtott alakítása – akit a rajzfilmvilágból hozott életre – óriási lelkesedést váltott ki, amikor a musical áprilisban bemutatkozott a Broadhurst Színházban. Ma ő maga is egy keveréke Jasmine-nek és Betty-nek: épp most jött a turnéproducereknek szóló bemutatóról, még rajta van a széles szemű Boop!-smink, de egyébként egy szabadnapos színésznőhöz hasonlít, tanktopban, farmerban és tornacipőben.

A vibráló (néha kissé zavaros) előadás – képzeljük el, mintha a Barbie találkozna a Oz a csodák csodájával – rendezője a Broadway veteránja, Jerry Mitchell, aki szintén jelölést kapott a legjobb koreográfiáért. David Foster zenéjével, Susan Birkenhead dalszövegeivel és Bob Martin forgatókönyvével a történet Bettyt követi, aki egzisztenciális frusztrációja miatt elhagyja animált világát, és a mai New Yorkba csöppen, hogy megtalálja önmagát. A szerelem és az önmegvalósítás következik.

26 évesen Rogers évtizedekkel a legfiatalabb jelölt a kategóriájában, és még mindig hozzászokik a reflektorfényhez. „Ha túl sokat gondolok rá, hogy mekkora súlya van ennek, kicsit bekattanok” – ismeri el nevetve. A többi jelölt között ott van Audra McDonald (Gypsy), Nicole Scherzinger (Sunset Boulevard), valamint Megan Hilty és Jennifer Simard (Death Becomes Her).

McDonald még virágot és cupcake-ot is küldött neki a jelölési lista bejelentése után. „Üzenetben beszélgetünk – nagyon kedves volt” – mondja Rogers. Ez egyfajta záródási pont számára, hiszen még gimnazistaként, 2016-ban, mennyire lenyűgözte McDonald Tony-díjas előadása a Shuffle Along-ból – különösen az a magas rúgás, amit hat hónapos terhesen hajtott végre. „Csak néztem, hogy Wow, ez őrület! Hihetetlen volt!” Más kedvenc Tony-pillanatai közé tartozik Jennifer Holliday legendás 1982-es előadása az „And I Am Telling You”-ból a Dreamgirls-ből, valamint a Hamilton szereplőinek 2016-os „History Has Its Eyes on You” és „Yorktown” mixe.

Boston közelében, majd később Texasban nőtt fel, és egy hiperaktív gyerek volt, aki állandóan énekelt. „A szobámban ültem, és a Disney-hercegnők dalait ordítottam. Anyukám is meg volt őrülve a Wickedért és a Rentért” – meséli korai inspirációiról. A nagy, összetett családja – mostohatestvérekkel és féltestvérekkel –, az ő szavaival élve, „nagy, de jó káosz” volt.

A houstoni külvárosban lévő gimnáziumában komolyabban vette a színházat. Olyan szerepek, mint a In the Heights anyukája vagy Candy a kevésbé ismert Zombie Prom-ban, ráébresztették, hogy tényleg képes erre. Utolsó évében már a 2017-es Jimmy Awards döntőse volt, egy országos musicalverseny középiskolásoknak. Az előadáson elhangzott „Easy as Life” a Aida-ból utal arra a nyers intenzitásra, amit most Betty Boopba ölt.

Két év után otthagyta a Manhattan School of Musicot, és hamarosan szerepet kapott a Becoming Nancy című új musicalben, amit Jerry Mitchell rendezett, és 2019-ben debütált Atlantában. A Mean Girls turnéján Gretchen Wienersként való szereplés után Mitchell behívta, hogy meghallgassa Betty szerepére a Boop! chicagói próbáján 2023-ban. (Korábban már játszott egy kisebb szerepet egy workshopon.)

Nem számított a sok tap-táncot igénylő koreográfiára az első meghallgatáson. „Rémálom volt!” Bár gyerekkorában versenytáncos volt, 11 évesen, Texasba költözése után abbahagyta a tréninget. Mégis azt hitte, hogy meg tudja játszani – és nyilvánvalóan sikerült is.

A természetes tehetségére hagyatkozott, de tévedett. „Lesújtó volt – hazamentem és sírtam” – emlékszik vissza, még most is összerezzen az emléktől. Akkor nem kapta meg a szerepet.

Később, azon a tavaszon, miközben egy barátjának segített egy másik előadással egy manhattani próbateremben, hallotta a Boop! zenéjét a folyosón. Rogers utánanézett, és megtudta, hogy még mindig nincs Betty szerepére színész. Egész nap midtownban sétált, tépelődve, mit tegyen, mielőtt végül felhívta az ügynökét. „Azt mondtam: ’Nem tudom, mit kell tennünk, de vissza kell jutnom oda.’ Soha nem csináltam még ilyet.” Működött. A következő két hétben annyi tapórára járt, amennyire csak tudott a Broadway Dance Centerben, mielőtt a második meghallgatásra ment.

A többi már történelem. Az előadása egy mesteri egyensúly – mélységet ad egy híresen egydimenziós karakternek. „A kihívás Bettyvel” – magyarázza Rogers – „az, hogy összehozzuk a rajzfilm túláradó energiáját valódi emberiséggel.” A fellépést megtörő Something to Shout About, David Foster magasztos ball