2021 végén Marina Diamandis egy útelágazáshoz ért. A walesi származású, Los Angelesben élő zenész épp kiadta ötödik albumát, ezzel teljesítve a szerződését az Atlantic Recordsszal, amit még 21 évesen, a londoni indie-pop színtér újoncaként írt alá. Az elmúlt évtized kimerítő felvételezései, kiadásai, promóciói és turnéi nyomot hagytak rajta, tartós egészségügyi problémákkal küzdött. Végre szünetet vehetett, és időt szentelt a gyógyulásra.

"Olyan zenébe, médiába és könyvekbe mélyedtem, amelyek felemelőnek és pozitívnak érződtek. Nehéz elmagyarázni – talán nem hangzik izgalmasnak," mondja Diamandis los angelesi otthonából. "De amikor a belső világodon akarsz változtatni, olyan dolgokkal kell körülvenned magad, amelyek másfajta energiát hoznak."

Ennek az újrakezdésnek az eredménye? Hatodik albuma, a Princess of Power, ami ma jelent meg – a cím az újonnan megszerzett függetlenségét tükrözi független művészként. Vidám és merész, ez a lemez egy vibráló visszatérést jelképez. A vezető kislemez, a "Butterfly" héliummagas kórusával tűnik ki, míg a "Rollercoaster" és a "Final Boss" örömmel és dacot sugároz.

Itt Diamandis a Vogue-nak mesél a függetlenségről, arról, hogyan formálta át az album az önszeretetét, és a Salma Hayeknek szóló pimasz hommage-ról a "Cuntissimo" című kiemelkedő szám mögött.

Vogue: Jó reggelt, Marina! Hol vagy ma?
Marina: Őszintén szólva, csak Los Angelesben az ágyamban támasztva. Két napja forgattam egy videót, és még mindig lábadozom.

Intenzív forgatás volt?
Az volt – 14 órás, nagyon jó volt, de sok tánccal. Volt benne drótmunkás jelenet is, amit még soha nem csináltam korábban.

Hogy érzed magad két héttel az album megjelenése előtt? Ideges vagy, vagy most más az érzés?
Nem igazán vagyok ideges. Inkább izgatott vagyok – és kíváncsi, hogyan reagálnak az emberek. Ez mindenképpen egy pop album, de sokkal változatosabb, mint az eddigi kislemezek. Amikor inspiráltnak érzem magam, remélem, mások is így éreznek majd, de a művészettel kapcsolatban sosem lehet tudni. De úgy érzem, készen állok kiadni.

Ez az első független kiadásod. Mi vezetett ehhez a döntéshez?
Öt albumon át voltam az Atlanticnál, és amikor a szerződésem lejárt, nem újítottam meg. Ez egy megállapodott művész kiváltsága – korai karrierben nehéz függetlenként dolgozni. Pár évnyi iránykeresés után a BMG-vel kötöttem partnert csak erre az albumra. Tehát nem teljesen független, de van saját kiadóm és kreatív irányításom, ami a lényeg. Általában a kiadók döntenek, de most én vagyok a főnök.

---

Az egyik legnagyobb frusztráció sok művész számára, hogy egy bizonyos típusú videót szeretnének készíteni, de 20 ember jóváhagyására van szükségük csak a költségvetés miatt. Ezzel most már nem kell foglalkoznom, ami fantasztikus.

Menjünk vissza ahhoz, amikor elkezdted írni ezt az albumot. Olvastam, hogy egy nehéz egészségügyi időszakból jöttél ki, és majdnem úgy kezdted el írni, mintha magad akartál volna kihúzni belőle. Ez igaz?

Részben igaz, de mire elkezdtem írni, a dolgok már nem voltak annyira viharosak. Végre túl voltam a legrosszabbon. Hét éven át küzdöttem krónikus egészségügyi problémákkal, amire senki sem tudott megoldást találni. Aztán, nyáron, mielőtt elkezdtem ezt az albumot, igazán a gyógyulásra és a kiváltó ok megtalálására koncentráltam.

Az első dal, amit írtam, a Everybody Knows I’m Sad volt – eufórikus, de a szövege elég komor. Ahogy többet írtam, például a Rollercoaster és a Butterfly című dalokat, sok Kylie Minogue-t, 70-es évekbeli zenét, ABBA-t hallgattam, és természetesen Madonnát, aki mindig is nagy hatással volt rám. Ennek az albumnak egy nagy része a játékosságról és ennek az oldalamnak az újrafelfedezéséről szól. Olyan régóta nem éreztem már így.

Miért érezted a Butterfly-t a megfelelő vezető kislemeznek? A metafora magáért beszél, de azokkal a vad vokálokkal a kórusban merész választásnak tűnt.

Igen, nem mindig könnyítem meg a dolgokat magamnak. [Nevet.] Tudom, hogy ez egy szeretni vagy utálni típusú dal, de nem tudtam mást elképzelni elsőként. Imádom a koncepciókat, és a bemutatás módjának egy történetnek kellett érződnie számomra.

Meg kell kérdeznem a Cuntissimo-t – már a cím is! Emlékszel, hogyan jutott eszedbe ez a szó, és hogyan fejlődött a dal?

Egyedül voltam a stúdióban, csak írtam, és szerintem először a cím jutott eszembe. Glamour idősebb nők fotóit néztem, ami a dal középpontjába került – de egy vicces, játékos módon. 39 évesen nyilvánvalóan a korosodásra gondolok, és arra, hogyan akarok belépni a következő fejezetbe, különösen mint közszereplő. A hatalmas idősebb nők inspiráltak. Az egyik legnagyobb hazugság, amit nőkként mondanak, hogy értékünket veszítjük, ahogy öregszünk. Ha megpróbálod megállítani az öregedési folyamatot, kimaradsz abból az erőből, ami a fiataltalansággal jár.

Sophia Loren nagy inspiráció volt, és Salma Hayek – ő egyszerűen hihetetlen. Nőkként egy patriarchális társadalomban szükségünk van olyan művészetre – legyen az zene, film vagy könyv –, amely növeli a magabiztosságunkat és erőnk érzését. Erről szól a Cuntissimo.

Láttam Salma Hayek videóját, ahogy táncol rá, és azt mondta, imádja – ez óriási!

Istenem, szó szerint sírtam, amikor láttam.

Említetted a játékosságot, és a humorérzéked igazán ragyog ezen az albumon. Ez nagy része volt a korai zenédnek, de az utolsó két lemezen kevésbé érződött. Szerinted miért tért most vissza?

Mert újra jól és életrevalónak érzem magam. Művészként különböző fázisokon megyünk keresztül. Az utolsó albumom 2020-ban készült – teljesen más idők, nagyon politizált. Olyan régóta nem éreztem magam igazán önmagamnak. A humor jele annak, hogy virágzol. Ha játékos vagy, nem csak túlélsz. És őszintén szólva, nem tudatos döntés volt – csak követtem az ösztöneimet.

---

Nagyon boldoggá tett, ahogy éreztem magam.

A hatalom témája és annak kifejeződése továbbra is nagyon politizáltnak tűnik. Szerinted ez azért lett hangsúlyosabb, mert most független művész vagy? Vagy csak különböző – gyakran nőiesebb – elképzeléseket vizsgáltál arról, mit jelent erősnek lenni?

Szerintem ez valami, amit a saját utamon tanultam meg. Különösen a szórakoztatóiparban és a celebkultúrában egy szűk felfogást adtak el nekünk a hatalomról. De miután láttunk sok férfit bukni és rendszereiket lelepleződni, sokan rájöttünk, hogy a hatalom gyakran a manipulációról és irányításról szólt. Ez elgondolkodtat: Hogyan néz ki az igazi erősítés?

Ennek az albumnak az egyik legnagyobb témája az volt, hogy megtanítsam magamnak, mi is az igazi szeretet. Soha nem voltam jó abban, hogy megvédjem magam, és ez az album segített újradefiniálni a szeretetet magammal szemben. Még a mindennapi kapcsolatainkban is gyakran összetévesztjük a kötődést vagy a biztonságkereső viselkedést a szeretettel – pedig nem az. Nehéz elmagyarázni, de ez a felismerés nagy inspiráció volt az elmúlt 18 hónapban. Ami vicces, mert ez idő alatt nem volt kapcsolatom – egyáltalán nem randiztam.

Egy másik nagy téma, hogy a szeretet kifejezése ne legyen gyengeségként értelmezve. Ezek a felismerések váratlan módon formálták a zenét?

Teljesen. Mindig is küzdöttem azzal a félelemmel, hogy a szeretet kimutatása sebezhetővé tesz, és kihasználhatnak. Ez a félelem fiatal koromban kezdődött – biztosan a késő tini éveimben, ami nagyon formatív időszak volt számomra. Még mindig dolgozom ezen, próbálom megszabadulni ezektől a régi félelmektől, hogy szabadon szerethessem önmagam. Nehéz volt, de természetesen megjelenik a zenében.

Mesélj még az album vizuális világáról.

Az írás közben valami újat csináltam – kitaláltam egy dalcímet, és teljes hangulatképeket készítettem, még mielőtt megírtam volna a dalt. A Rollercoaster és az I <3 U című dalokhoz a hangulatképek színek, textúrák és vibráló energiák tömkelegét mutatták. Nem vagyok biztos benne, hogy ez teljesen átjött a végeredményben, de ez volt az alap inspiráció. A vizuálisoknak retro, visszatekintő hangulata volt. A kreatív rendezőm, Bethany Vargas csodálatosan segített mindezt megalkotni.

A hangulatképeken túl szerettem volna a nőiességet olyan módon kifejezni, ami most már természetesnek érződik számomra. Már az album borítójánál is tudtam, hogy egy csupasz vagy részben ruhátlan hátat szeretnék – semmi más nem volt eldöntve, például a fűző vagy a szalagok. Érzéki, de nem a férfi tekintet kielégítésére irányul. A nőiesség és az érzékiség megmutatásáról szól, anélkül, hogy túlságosan szexuális vagy sokkoló lenne.

Ez arról is szól, hogy visszaszerezzem magamnak azokat a részeket, amiket elnyomnom kellett, hogy másokat kényelemben éreztessek. Egy konzervatív görög háttérből származva mindig éreztem ezt a nyomást, hogy csillapítsam a szexuális energiámat – de ezzel felborítod a belső egyensúlyodat. A szexuális energia... (elkalandozik a gondolat)

---

Az általános egészségünk és boldogságunk annyira fontos, de a történelem nagyon elborította a dolgokat. Én is dolgoztam ezen a gyógyuláson.

Fotó: Marina közlése

Korábban említetted, hogy több kontrollod van a költségvetés felett – ez befolyásolta, hogy most nagyobb hangsúlyt kaptak a videók?

Teljesen. Az utolsó két albumnál nem volt kreatív rendező, és szerintem ez a személy kulcsfontosságú a csapatban – segít összekötni a dolgokat, ahelyett, hogy egyedül kelljen megoldanod. Most azt akartam, hogy az album egy bizonyos energiát hordozzon, és bár másokra gondoltam, mikor írtam, a vizuálisok nagyon nekem szóltak. Talán azért, mert olyan régóta nem volt erős vizuális identitásom, de igazán szerettem volna egy gyönyörű világot teremteni az album köré – valamit, amire még évek múlva is szeretettel fogok visszanézni. És eddig működik.

Hogyan tervezed megünnepelni az album megjelenését?

Épp nézem a napirendemet. Azt hiszem, aznap a Pride-on lépek fel, majd másnap a Governor’s Ballon. Őszintén szólva, még nem vagyok benne biztos. Valószínűleg csak egy jó martinit iszom a csapatommal valahol. De valamikor azon a héten szeretnék igazán betolni – csak még nem tudom, melyik éjszaka lesz rá lehetőség. Sok dolgunk van, de megoldjuk.