A Triennale Milánóba lépve a szokásos veszteségről szóló narratívára számítottam – a nyolcvanas évekbeli nevek gyűjteményére, amelyeket annyiszor ismételtek, hogy inkább szimbólumokká, mint emberekké válnak. Azonban teljesen más érzéssel távoztam. Fabio Cherstich **A vizuális napló** című műve nem gyászbeszéd. Ez egy olyan tér, ahol a szeretet nyíltan megnyilvánul: gyengéden, tiszta szemmel és csendesen forradalmian.

A felállás egyszerű: egy asztal, egy zsámoly, két kivetítés, időnként egy lejátszó és egy diszkógömb csillogása. Ez az egyszerűség megtévesztő, mert ajtót nyit. Ahogy Fabio beszél, képeket és zenét oszt meg, az 1980-as évek New Yorkja élénken és élesen kél életre. Szinte hallani a város zaja, a klubok hangulatát, a laza beszélgetést egy szám kezdete előtt. Nem a korszak kliséiről van szó, hanem textúrájáról – annak az érzéséről, hogy megtalálod a helyed, ahol tartozol.

A mű három művész körül forog, akiknek életét az AIDS szakította félbe: Patrick Angus, Larry Stanton és Darrel Ellis. Mindegyiküknek egyedi látásmódja volt. Fabio elmondása szerint nem a halál, hanem a tartozás érzése köti össze őket. Ezek a történetek nem a szexről mint látványosságról szólnak, hanem arról a kényelemről és energiáról, amikor a sajátjaid között lehetsz, egy törékeny, de ragyogó közösség védelme alatt.

Patrick Angus rejtett színházakat festett – nem csak olyan helyek szó szerinti színpadait, mint a Gaiety vagy az Apollo Sauna, hanem a láthatatlan színpadot is, amely akkor alakul ki, amikor idegenek osztoznak ugyanazokon a kockázatokon és vágyakon. Sztriptízbárok és pornómozik képein nem a meztelenség volt a középpontban, hanem a közönség: hivatalnokok, kékék, félénkek, unottak, üzletemberek aktatáskával az ölükben. Együtt voltak, és ez az együttlét volt az igazi téma.

Fabio útja Angus megértése felé egy telefonon látott reprodukcióval kezdődött, és Fort Smithbe, Arkansasba, Betty Angus, Patrick anyja otthonába vezetett. Rajzokat húztak ki az ágyak alól, festményeket akasztottak a garázsban gereblyék és szerszámok között. Így néznek ki a valódi archívumok, mielőtt az intézmények belépnének – a gondoskodás magán tájai, amelyeket azért őriztek meg, mert valaki úgy döntött, hogy nem dob el semmit. Betty fiának emlékének őrzőjévé vált, egy örökség csendes védelmezőjévé, amelyet a világ még nem ismert fel. Attól a garázstól a Whitney Múzeumig évtizedek nyúlnak, egy olyan út, amely csak utólag tűnik elkerülhetetlennek. Patrick egyik rajza ma ott lóg, Fabio ajándékaként – egy gesztus, amely bezárja az odaadás körét a művész, az anya és a megőrző között.

Larry Stanton élete ellenpéldát mutat. 1984-ben halt meg, abban az évben, amikor Angus New Yorkba költözött. Stanton karizmatikus portréfestő volt, aki az arcokat nem szimbólumokként, hanem élő jelenlétként örökítette meg. Fabio New York-i és Fire Island-i otthonait társasági központokként írja le, amelyek középpontjában egy zenedoboz állt – egy portréstúdió, amely barátok között zajló életként álcázta magát. A rajzok hátulján még telefonszámok is voltak. A közösség a grafitban élt.

Ha Angusnak Bettyje volt, Stantonnak Arthur Lambertje: szerető, gyűjtő, gondnok. Arthur révén Stanton találkozott David Hockney-vel Los Angelesben a hatvanas évek végén, és általa őrizte meg munkásságát a halála után. Ezek nem csak anekdoták – életvonalak. Nélkülük nem lenne mit mesélni. A Stanton-portrék iránti megújuló érdeklődés ma nem csupán ízlésváltás; hanem a kulturális szövet megjavításának, annak visszaállításának módja, amit az AIDS-járvány és a műpiac figyelmen kívül hagyott.

Darrel Ellis más irányba vitte a történetet. Fényképeket vetített papír, gipsz és kötszer alkotta formázott felületekre, majd az eltorzult eredményeket újrafényképezte. Forrásanyagának nagy részét apjától, Thomas Ellistől kapta, aki egy rendőr által lett meggyilkolva 1958-ban, két hónappal Darrel születése előtt. A fiú egy számára ismeretlen múlt képeiből építette jövőjét, olyan családi albumot alkotva, amely mind a bánatot, mind a képzeletet magába foglalja.

*Darrel Ellis portréja, készítette: Allen Frame, szerzői jog: Allen Frame.*

Ellis az 1980-as évek elején töltött időt a PS1-nél, és őrként dolgozott a MoMA-n, éppúgy, mint Angus ugyanabban az időszakban. Két művész, akik a múzeumot őrizték, miközben szabadidejükben saját munkájukat alkották. Ez a részlet megmaradt bennem: milyen gyakran nézzük el figyelmen kívül az őrt, aki talán olyan művész, akinek munkája harminc év múlva mindannyiunk számára fontos lesz? Ellis elismerése az elmúlt években nőtt, barátja, Allen Frame elhivatkozásának és azok kitartásának köszönhetően, akik nem hagyták, hogy képei elhalványuljanak. Művészete emlékeztet bennünket, hogy minden archívum egyben feltámadás is.

*Önarckép Robert Mapplethorpe fényképe után, 1989. Felhasználva: The Darrel Ellis Estate, Hannah Hoffman, Los Angeles, és CANDICE MADEY, New York. © Darrel Ellis Estate.*

*Darrel Ellis © Allen Frame.*

Az emberek előadás- előadásnak nevezhetik **A vizuális napló**-t, és az is, de a kifejezés túl klinikai. Valójában Fabio egy összejövetelt tart. Inkább gondnok, mint előadó. Óvatosan bánik a képekkel és dalokkal, tudva, hogy az anyag sem semleges, és úgy kezeli, mintha az élőktől kölcsönzött volna. Ez a figyelem a közönséget is érinti. Úgy érzed, szívesen látnak, nem pedig oktatnak, felelősnek érzed magad, nem egyszerűen szórakoztatónak.

Oka van, hogy a lejátszó fontos. Egy dal összeomolhatja az időt oly módon, ahogyan a kép nem. Tedd le a tűt, és érezni egy másik szoba hangulatát. Fabio a zenét hídként használja a korszakok között, a diszkótól a klasszikuson át a szerelmes dalokig halad. A választott számok drámaelemek, nem csupán díszítés. Lehetővé teszik, hogy a képek lélegezzenek, és megtanítják a közönséget, hogy vegyen részt a történetben, ne csak távolról figyelje.

— Lorenza Daverio

Mint aki a fotóval él és dolgozik, engem mélyen megragadott, hogy mennyire központi szerepet játszik a vizuális nyelv ebben az előadásban. A fényképek és videók nem csupán kiegészítő elemek; ők az életerő. Fabio olyan intuícióval mozog közöttük, mint aki tudja, hogy a képek csak akkor kelnek életre, ha egymáshoz viszonyítva helyezik el őket. A sorrend, az átúszások, a kivetítés ritmusa mind visszhangozza a diavetítés érzelmi erejét – annak a kifinomult formáját, ahol a fotózás és a zene egyesül, valami nagyobbat alkotva, mint bármelyik önmagában. Emlékeztetett arra, hogy egy kép, amikor mozgásban és közösségben látjuk, megszűnik statikus lenni, és megosztott élménnyé válik.

A darab soha nem oktat, mégis politikai. Felfedi, milyen könnyen hagyja figyelmen kívül a művilág azt, ami nem illik az aktuális trendjeibe. Megmutatja, hogy kulturális örökségünk mennyi része marad fent néhány embernek köszönhetően, akik nem hagyták, hogy a dolgok eltűnjenek. Tiszteli azokat, akik archívumokat tartottak fenn konyhai asztalokon és ágyak alatt, és a művészeket, akik kis menedékeket építettek, ahol önmaguk lehették, amikor a külvilág barátságtalan volt.

— Clara Vannucci

Hálásnak éreztem magam a gondnokoknak. Bettynek, aki csak akkor tanulta meg, hogyan akassza fel fia festményeit tiszta fehér falakra, miután szabadon tehette. Arthurnak, aki szerette Larryt és megőrizte rajzait, amíg a világ emlékezett, hogy újra megnézzék. Allennek, aki biztosította, hogy Darrel fényképei tovább beszéljenek. És Fabionak, aki nem hagyja, hogy bármelyik ezek közül magánszomorúság maradjon. Nyilvános gondoskodássá alakítja.

Amikor felgyulladtak a fények, azt a ritka érzést kaptam, hogy a művészet azt tette, amire való: nyitottabbá, figyelmesebbé, emberibbé tett minket. Az emlékezést kollektív cselekedetté változtatta. Arra kért, ne csak nézzünk, hanem tartsuk meg, amit láttunk.

**A vizuális napló** nem nosztalgia. A nosztalgia azt akarja, hogy a múlt aranyos és távoli maradjon. Fabio a jelenbe hozza, és arra kér minket, hogy vállaljunk érte felelősséget. Az archívumok nem tárgyak; kapcsolatok. Akkor élnek, amikor valaki továbbviszi őket. A Triennale a történelmi CRT helyszínen mutatta be a művet, és ez a környezet számított. Tér adott vissza a gyengédségnek, a zenének és az emlékezetnek. Egy pillanatra az egykor létező közösség újjáéledt. Csak töredékeiben volt újra egész. Ahogy elhagytam a színházat, azt gondoltam: talán a művészet célja az, hogy megakadályozza, hogy a szeretet elhalványuljon a csendbe, hogy megőrizze az emléket, amíg az részünkké nem válik.

**Közreműködők**
**A VIZUÁLIS NAPLÓ**
Utazás az 1980-as évek New York-i queer művészeti színterébe
Írta, rendezte és tervezte: Fabio Cherstich
Eredeti videótervezés: Francesco Sileo
Drámaelemzés: Anna Siccardi
Rendezőasszisztens: Diletta Ferruzzi
Producer: Emilia Romagna Teatro ERT / Teatro Nazionale
Megbízó: Triennale Milano Teatro
Együttműködésben: Visual Aids, NYC
Köszönet: La MaMa Theatre, NYC
Következő előadások:
ERT Bologna, 2025. december 3–7.



Gyakran Ismételt Kérdések
Természetesen! Íme egy hasznos és világos GYIK-lista Fabio Cherstich Vizualis Naplójáról.



Fabio Cherstich Vizualis Naplója – GYIK



Kezdő Definíciós kérdések



1 Mi az a Vizualis Napló?

A Vizualis Napló egy személyes napló, amely elsősorban képeket, vázlatokat, fényképeket és színeket használ ötletek, érzelmek és megfigyelések rögzítésére, nem csak írott szavakra támaszkodva.



2 Ki az a Fabio Cherstich?

Fabio Cherstich egy művész és kreatív útmutató, aki egy sajátos, tudatos megközelítést népszerűsített a Vizualis Napló vezetésében, mint önismereti és kreatív növekedés eszközét.



3 Kell művésznek lennem ahhoz, hogy elkezdjem?

Egyáltalán nem. A Vizualis Napló mindenki számára szól. A személyes kifejezésről szól, nem a tökéletes művészet alkotásáról. A folyamat fontosabb, mint a végeredmény.



4 Mi a fő célja ennek a naplónak a vezetésének?

A fő cél, hogy kapcsolatba lépj belső önmagaddal, feldolgozd érzelmeidet és felszabadítsd kreativitásodat egy szabad, nem ítélkező térben.



Előnyök Cél



5 Mik az előnyei a Vizualis Napló vezetésének?

Segíthet csökkenteni a stresszt, javítani az öntudatosságot, megoldani kreatív blokkokat, dokumentálni személyes utadat és figyelmesebbé tenni a körülötted lévő világra.



6 Miben különbözik ez a szokásos naplótól?

Míg a szokásos napló szövegalapú, a Vizualis Napló elsősorban vizuális eszközökkel kommunikál. Az agy más részét aktiválja, és gyakran olyan dolgokat fejez ki, amit a szavak nem tudnak.



7 Segíthet a kreatív blokk ellen?

Igen. A képekkel és színekkel való szabad játszás, nyomás nélkül, megkerülheti a belső kritikust és újra kreatív ötletek áramlását indí