Van egyfajta humor, ami igazán idegesít – főleg azért, mert valójában nem vicces, és a nem vicces dolgok mindig kínosak nézni. Lehetne ezt úgy hívni, hogy "boomer humor", de ez nem egészen pontos. Inkább olyan, mint a homofóbiát sejttető poénok, amik ugyanazt a fárasztó klisét újrahasznosítják: a queer emberek (általában a Z generáció) irracionálisak, elviselhetetlenek, furcsa nevük és bonyolult névmásaik vannak, véletlenszerűen vegánok, könnyen triggerelődnek a téveszméig, és úgy öltöznek, mint a bohócok. A bohóc vádakat szívesen vállalom, ha barátoktól jön, de a TV-ben, anélkül a melegség nélkül, egyszerűen csak nyersnek hat.

Ez elvezet And Just Like That-hez – egy sorozathoz, amit mélyen szeretek, gyakran a jobb ítéletem ellenére. A finálénak voltak pillanatai, néhány igazán megható. Carrie, ahogy egyedül táncol, miközben pitét eszik, jelentőségteljes volt, megmutatva, hogy a kedvenc szex-kolumnistánk végre békét talált az egyedüllétben – valami, amit sok nő átél (és át is kellene). De a finálé más részei nyugtalanítottak. Több is volt, folyton azon gondolkodtam, miért nézek egy olyan sorozatot, ami úgy tűnik, mintha megfeddné a queer (vagy queer-ként ábrázolt) szereplőit oly módon, ami furcsa és nehezen érthető.

Vegyük Miranda hálaadási "partiját" (és ezt a kifejezést nagyon lazán használom). Meghívja Brady borzasztó babája anyját, aki fingik, Red Bullt iszik, és azt állítja, csak tengeri algát és rizst eszik. Aztán ott vannak a barátai: "Epcot", borotvált hajjal és óriási szemüveggel, és "Silvio", farmer tubitopban és fejpántban, aki minden mondatot "girl"-rel zár. Ezek gyengén kidolgozott queer karikatúrák, nyilvánvalóan a legelviselhetetlenebb embereknek szánva. Epcotnak állandóan laktózérzékenységből származó hasmenése van, Silvio pedig nem hagyja abba a voguingot (egy táncot, ami a Harlem ballroom kultúrából ered), még akkor sem, ha Miranda megkéri őket.

A queer poénok lehetnek viccesek – ha queer emberektől származnak, vagy empátiából, árnyaltságból, igazságból fakadnak (gondoljunk Benito Skinner Overcompensating című művére, Mae Martin Feel Good című sorozatára, vagy Desiree Akhavan The Bisexual című alkotására – mind önkritikus és hihetetlenül vicces). De az, hogy And Just Like That-nek queer írói vannak, nem változtat azon, hogyan hatnak ezek a poénok. A szereplők és a közönség szemszögéből olcsó ütéseknek tűnnek, semmi valódi katarzissal, ami megindokolná őket.

Anthony, a végső meleg legjobb barát, sem kap boldog véget. Ahelyett, hogy feleségül venné fiatal szerelmét, Giuseppét, pitét kap az arcába, egyértelmű lezárás nélkül. Közben Rock, Charlotte nem bináris tinédzsere, megnyugtatja őt: "Sokféle ember leszek az életemben" – furcsa hangvételű befejezés, tekintve, hogy a fiatal transz és nem-konform embereket gyakran mondják rá, hogy az identitásuk "csak egy fázis". Az egyetlen queer szereplő, aki sértetlenül megússza, Miranda, és még ő is egy olyan nővel köt ki, aki állandóan sír a szorongó kutyáiról (oké, ez a rész kicsit ismerős).

Sex and the City mindig az egyik kedvenc sorozatom lesz, és And Just Like That rengeteg nevetést és jó beszélgetést adott nekem ezen a nyáron. De amikor queer szereplőkről van szó, a sorozat gyakran botlik olyan módon, ami zavarba ejtő és kínos. Egy olyan sorozatnál, aminek más területeken ilyen forradalmi hagyománya van, kár, hogy ezt nem sikerült jól megcsinálni.