Mattie Lubchansky több képregényt is írt és illusztrált, köztük a magával ragadó Boys Weekend (2023) címűt, de legújabb munkája, a Simplicity különbözik a korábbi könyveitől. Bár továbbra is éles humora és lenyűgöző művészi munkája tündököl benne, a történet időszerű témákat boncolgat – a szektaszerű közösségeket és a vak hűség veszélyeit vizsgálja.

A Vogue Lubchanskyval beszélt arról, hogyan tömörített nagy gondolatokat a Simplicity című művébe, a szekták iránti régóta tartó vonzalmáról, az AI művészetre jelentette fenyegetésről, valamint arról, hogyan közelíti meg a disztópikus világok ábrázolását. A beszélgetést az érthetőség és a terjedelem kedvéért szerkesztették.

Vogue: Miben különbözött a Simplicity megalkotásának folyamata a korábbi képregényeitől, a Boys Weekend és a The Antifa Super-Soldier Cookbook című művektől?

Mattie Lubchansky: Az emberek gyakran mondják, hogy minden új könyvnél meg kell tanulnod írni, és ez nálam biztosan így volt. A három könyvem nagyon különböző. A The Antifa Super-Soldier Cookbook a rövid, politikai képregényeimből nőtt ki. A Boys Weekend nem önéletrajzi volt, de személyes tapasztalatok ihlették – a részletek megváltoztatásával, a jövőbe helyezéssel és a szatíra hozzáadásával fikcióvá alakítottam.

A Simplicity esetében a főszereplővel, Luciusszal kezdtem, és köré építettem a világot. Ehhez a könyvhöz ténylegesen kutattam, amit általában nem szoktam, és ahogy dolgoztam rajta, egyre több réteget adtam hozzá. A Boys Weekend egyetlen központi gondolattal rendelkezett – hogy a transzneműek is emberek –, míg a Simplicity úgy érződik, mintha negyven gondolatot zsúfoltam volna bele.

Vogue: Miért éreztél vonzódást a közösségek és szekták témájához?

Lubchansky: Mindig is megszállottja voltam a szektáknak – az előző könyvemben is szerepel egy. A Simplicity befejezése közben jöttem rá, hogy a két történet hasonló alapokon nyugszik. Mostanában valami van a levegőben a közösségekkel kapcsolatban. Az elmúlt évtizedekben sok queer szeparatizmus volt, és mostanában egyre több transz szeparatista mozgalom. Ha valaki queer egy nagyvárosban, valószínűleg ismer olyat, aki megpróbált egy farmot indítani a barátaival.

A kutatás során olvastam a 19. századi, marxizmus előtti szocialista csoportokról. A mai világ nyilván más, de párhuzamot lehet vonni abban, hogy az emberek úgy érzik, az életük felfordul – mintha elveszítették volna az irányítást a jövőjük, a testük és a közösségük felett. Ez vonzza őket az új társadalom létrehozásához, azt gondolva: Mindenki látni fogja, milyen jó lesz. Mindig is érdekelt, mi vezet rá valakit, hogy mindent feladjon és csatlakozzon ezekhez a csoportokhoz.

Vogue: A főszereplőd, Lucius szembesül a művészet kemény valóságával a kapitalizmusban. Mi aggaszt téged a technológia egyre nagyobb szerepével kapcsolatban a művészet világában?

Lubchansky: Minden. Például a művészet halála. [Nevet.] Az utóbbi évben az tűnt fel, hogy a művészet alkotása – még csak hobbi szinten is – alapvető része az emberi létnek. Ez kicsit klisé, de gondoljunk a barlangrajzokra. Az egyik legelső dolog, amit az emberek tettek, kézlenyomatokat hagytak a falakon. Ez a kreatív impulzus mindig is ott volt, és mindig is ott lesz.

Abszurd, hogy a technológiai fejlesztők először a művészetet akarják megszüntetni – hogy mit csináljunk helyette? Több e-mailt küldjünk? Nem tudom, mit gondolnak, mit csinálnék a szabadidőmmel. A legtöbb ember nem hivatásos művész, de sokan űznek kreatív hobbit. Ha ezt lecseréljük AI által generált tartalomra, akkor mi marad? Hogy megcsinálja helyetted vagy ilyesmi – ez egyszerűen értelmetlen. Úgy érzem, ezek az emberek valamiféle halálösztönnel rendelkeznek, talán gyűlölet is fűzi őket a művészek iránt. Irigylik azokat, akiknek van képzelőerejük, mert nekik maguknak nincs, és úgy tűnik, el is akarják pusztítani.

Milyen érzés egy jövőbeli disztópiát írni és illusztrálni, miközben... a mi jelenlegi disztópiánkban élünk?

Furcsa – ezt a könyvet két éve írtam, és több mint egy éve fejeztem be a rajzokat, amikor a dolgok rosszak voltak, de nem ennyire nyilvánvalóan disztópiák. Akkor is rengeteg dolog történt a világban, ami inspirált a munkámhoz – olyan dolgok, amik ellenállást követeltek. Míg ezen a könyvön dolgoztam, a gázai népirtás zajlott, és az atlantai Cop City elleni tüntetések is zajban voltak. Úgy érzem, egyre messzebbre kell tol nom a történeteimet a jövőbe, mert a jelenünk már annyira sötét, hogy a túlzás sem tesz érdekessé – egyszerűen csak nyomasztó és rémisztő.

Amikor ezt írtam, azt kérdeztem magamtól: Ha semmi sem változik, mi történik? Ha nem cselekszünk, ha nem tesszük meg, amit kell – hogyan nézne ki ez a társadalmi összeomlás? Próbálom követni ezt az utat a gondolataimban.

Simplicity
27 $ BOOKSHOP