Amikor szeptember végén Zoom-on beszéltünk, Manuela Solano művész a klubruhájában fogadott: bőrből készült, bojtos, fehér zakóban, fehér felsőben, fehér shortban és egy speciális fehér bőr tartóból álló öltözékben, amely a fehér botját tartotta, amikor az nem volt használatban. Egy feltűnő összeállítás volt, bár aznap este nem a klubba készült. Ehelyett a viselet egy állítás volt – egy pillantás a berlini vibráló életébe, amelyet vak transznemű nőként, újonnan érkezve a városba, a semmiből épített fel.

Ez az életöröm visszatérő téma volt a beszélgetésünkben. Solano, a 38 éves, mexikói származású, de 2019 óta Berlinben élő művész, a legnagyobb egyéni múzeumi kiállítására készül a mexikóvárosi Tamayo Múzeumban. Az "Alien Queen / Paraíso Extraño" című kiállítás (október 9-től január 4-ig) több mint 30 nagy akrilfestményt mutat be a kilencvenes és kétezres évek valódi és képzelt queer és pop ikonjairól. Olyan alakok, mint Cher, Sinead O’Connor és Marge Simpson, valamint filmjelenetek az "Alien"-ből és a "Végtelen történet"-ből elevenednek fel emlékezetéből. Solano minden témát személyes és kulturális jelentősége alapján választott, ami miatt a portrék már-már konceptuális jellegűek.

Solano több mint egy évtizede veszítette el a látását egy HIV-vel kapcsolatos fertőzés miatt, de soha nem hagyta abba a festést. Műtermi asszisztensei segítségével kifejlesztett egy technikát, amelynek során gyújtószál- és zsinórvázat szögez a vászonra, hogy tapintható körvonalakat hozzon létre. Az évek során munkássága fejlődött. Egyes alkotásai szavakat vagy kifejezéseket tartalmaznak, mint például az "Is this your first time here, sweetie?" a 2024-es "Blind, Transgender and Wild" sorozatából. Mások gyengéden ábrázolják a madarakat vagy a családját. Korábban idén egy madridi galériakiállítás öt nagy önarcképét mutatta be, amelyek identitásának különböző aspektusait vizsgálták, reflektálva arra a gondolatra, hogy senkit sem csak egyetlen dolog határoz meg.

Az elmúlt években figyelemre méltó volt a termékenysége. Részt vett a 2018-as New Museum Triennálén, és jelentős egyéni kiállításai voltak az ICA Miamiban és a dundeei Contemporary Arts-ban Skóciában. Munkái megtalálhatók a Guggenheim, az ICA Miami és a Pérez Múzeum Miami gyűjteményeiben.

De a Tamayo kiállítás különösen jelentős. A darabok többsége még soha nem volt nyilvánosan bemutatva. "Valószerűtlennek tűnik" – osztotta meg Solano. "Hét évvel ezelőtt, amikor elkezdtem festeni az Alien Queent konkrét terv nélkül, más projekteket is egyidejűleg csinálva, arról álmodtam, hogy kiállíthatok a Tamayo múzeumban, de közben azt mondtam magamnak, hogy ez soha nem fog megtörténni. És most itt vagyunk. Sokkolódtam, de jó értelemben."

A megnyitó előtt beszélgettünk a Karen O rajongói művészetéről, a vakként alkotásból szerzett betekintésekről, és arról, hogy a klubozás felfedezése miért volt "egy keresztség". Beszélgetésünket a hosszúság és az érthetőség kedvéért szerkesztettük.

**Manuela Solano, Mónica Naranjo, 2019.**

**Vogue: Mi inspirálta az "Alien Queen / Paraíso Extraño" címet?**

**Manuela Solano:** Az Alien filmek már gyerekkorom óta szinte szentek számomra, ezért úgy döntöttem, hogy lefestem az Alien Queent. Ezek a szavak megfogtak, akárcsak a "paraíso extraño", amely egy Mónica Naranjo spanyol popénekesnő dala. Az "Alien Queen" valami másvilági, de mégis fenséges és hatalmas dolgot képvisel, míg a "paraíso extraño" (ami "furcsa paradicsomot" jelent) egy szokatlan, de boldog élményt vagy létezési állapotot ír le. Most, a kiállítás megnyitója közeledtével, azt mondanám, hogy nagyrészt a túláradó életörömemről, örömömről, hajtóerőmről, energiámról és szenvedélyemről szól. De ennél sokkal többről is szól. Ezek a popkulturális alakjai olyan tulajdonságokat tükröznek, amelyeket mindannyian megosztunk, nem csak én.

**Ezek olyan popkulturális alakok, akikkel felnőttél?**
Vegyes. Sok közülük nagyon sokat jelentett nekem gyerekkoromban, mint például Karen O. Az utolsó festmény, amit e kiállításra befejeztünk, a "Karen O kezei vagy térképek" volt. Tinédzserként hatalmas Yeah Yeah Yeahs rajongó voltam. 2005-ben láttam őket élőben Mexikóvárosban, és folyamatosan rajzolgattam őt a füzetembe. Később volt egy rajongói verseny egy zászló tervezésére, és a beküldött munkámat belefoglalták a második albumuk füzetébe. Néhány hónappal később, az egyetem első félévében, egy digitális illusztrációs órára terveztem egy "Karen O’s" nevű gabonapehely dobozt. Lekészítettem egy fényképet és elküldtem egy e-mail címre, amit a banda weboldalán találtam, anélkül, hogy bármit is vártam volna tőle. De néhány héttel későtt a banda PR-osza e-mailt küldött, hogy Karen O imádta, és ki akarja tenni a blogjára. Egy 18 éves művészeti hallgatóként és rajongóként ez hatalmas pillanatnak tűnt – rájöttem, hogy a művészetem összeköthet embereket. Most, 20 évvel később, ez a festmény ugyanazt az inspirációt öleli fel.

Vannak olyan alakok is a kiállításon, mint Christina Aguilera, Pink, sőt még a televangelista Jan Crouch is, akikről soha nem gondoltam volna, hogy rezonálni fognak velem. De aztán egy ötlet a fejemben villan meg róluk egy festmény formájában, és megmarad, mint például az, hogy milyen mókás lenne egy múzeumban kiállítani Christina Agulieráról egy festményt a "Dirrty" videóból. Ez a gondolat egyszerűen megnevettet, és mivel a humor gyakran vezet jó művészethez, megfestem a képet, és később megértem, miért vonzott. Christina Aguilera esetében nemrégiben egy barátommal folytatott beszélgetésben jöttem rá, mennyire azonosulok most már azzal a személyiséggel – mint ő, én is ki szoktam járni táncolni egy jockstrapben, izzadtan és koszosan, minden szombat este.

Ami a festmények hangulatát illeti, mindegyiknek van komoly oldala. Első pillantásra talán gúnyosnak tűnhetnek, de ahogy felfedezem a kapcsolatomat ezekkel a karakterekkel, mély tiszteletet fejlesztek ki irántuk. Nem nosztalgikusak sem; inkább ünneplő és diadalmas jellegűek. Ezek nem csupán az alakok portréi; egyben önarcképek is, és úgy hiszem, mindannyiunk tükröződését mutatják. Tükrözik ambícióinkat, vágyainkat, humorunkat és félelmeinket. Tehát a múltban való elmerülés helyett ezek a festmények nagyon életrevalónak érződnek.

**Mindig is művész akartam lenni?**
Igen, bár gyerekkori karrierambícióim gyakran változtak. A művészi pálya is közéjük tartozott, és kiskoromtól fogva azt mondták az emberek, hogy az leszek. Egyszer tengerbiológus akartam lenni, mint minden más gyerek. De amit most csinálok, az ugyanaz, mint akkoriban – festéssel és rajzolással fejezem ki magam.

**Ami a jelenlegi festési folyamatomat illeti, a tapintásra kellett hagyatkoznom, nem a látásra. Így évekkel ezelőtt elkezdtem kísérletezni olyan anyagokkal, amelyeket fel tudtam vinni a vászonra és érezni. Azonban azt akartam, hogy festmények maradjanak, ne szobrok, ezért olyan elemeket használtam, amelyek eltávolíthatók voltak. Kezdetben a vászon szabványos feszítőkereteken volt, de a zsinórt vagy gyújtószál-vázat tartó szögek folyamatosan inogtak és kiestek, mivel nem volt mögöttük szilárd felület, csak a szövet. Ezért kezdtem el közvetlenül a falra feszíteni a vásznaimat – kell, hogy legyen mögöttük egy szilárd felület, hogy a szögek belekapaszkodjanak. Ez az oka annak is, hogy az ujjaimmal festek, nem ecsettel. Így pontosan érzékelem, mennyi festéket viszek fel, és jobban tudom irányítani a formákat.**

**Van valami, amit a vakként történő alkotás kapcsán szeretnél, ha több ember megértene?**
Ami azonnal eszembe jut, hogy a művészet bennünk lakozik. A művészet nem csak az a festmény, amit látsz; hanem az a hatás, amit az a festmény kivált belőled, és a belső élmény, ami engem arra késztetett, hogy létrehozzam. Az emberek ezt gyakran figyelmen kívül hagyják, és csak a láthatóra koncentrálnak. De az igazi műalkotás a mögötte álló szándék és a válasz, amit kivált belőled. A vakság világossá tette ezt számomra. Tudnék még mesélni a hozzáférésről a művészeti világban és azon kívül, valamint a fogyatékossággal kapcsolatos tévhitekről – ebből könyvek is megtelnének. Mindig szükség van nagyobb információ-hozzáférésre, és én mindig is az volt a célom, hogy megkérdőjelezzem ezeket a félreértéseket. Azt kívánom, bár több egyén és intézmény fordítana nagyobb figyelmet fogyatékkal élő közönségükre.

**Manuela Solano, Alien Queen, 2019.**

**És Berlin, ahol hat éve élsz – milyen az életed ott?**
Itt egy újabb általános tévhit a vakokról. Ezért viselem ezt. [Solano feláll, hogy bemutassa teljesen fehér klubruháját.] Ez a ruha a klubhoz való. Néhány éve kezdtem el járni. Azelőtt nagyon frusztráltnak éreztem magam, mert vágyakoztam arra, hogy része legyek annak a Berlinnnek, amiről mindig hallani – a bulikról, a vad kalandokról. Bár sok barátom van, gyakran egyedül találtam magam otthon. Aztán egyszer, amikor a testvérem, Danny látogatott, mindketten másnaposak, unatkozók és depressziósak voltunk a tél közepén. Azt mondtam: "Felejtsd el, megyünk ki. Készülj fel – a Berghainba megyünk." Azt kérdezte: "Hogy fogunk bejutni?" Azt válaszoltam: "Majd én intézem, ne aggódj." Így hát elmentünk a Berghainba, ittunk egy italt, és először jöttem rá, mennyit tudok érzékelni egy térről pusztán a hallás által. Miután megittam az italomat, azt mondtam Dannynek: "Oké, megyek táncolni." Felajánlotta, hogy elkísér a táncparkettre, de én egyedül akartam megpróbálni. Felálltam, kinyitottam a fehér botomat, és a tömeg felé indultam. Hamarosan olyan emberek vettek körül, akik nem sétáltak, hanem mozogtak – táncoltak. Így összecsuktam a botomat, a derekamra rögzítettem, és mindenki körülöttem elámult, kérdezték: "Várj, te tényleg vak vagy?" Az a pillanat mindent megváltoztatott. Azután szinte minden hétvégén eljártam. Olyan volt, mint egy keresztség. Felfedeztem egy oldalamat, amiről soha nem tudtam, hogy létezik: a társasági, élénk, tüzes, bátor és vidám énemet. Ígu