Az író-rendező, Sarah Friedland a nagymamáját, aki költészeti szerkesztő volt, egy rettenthetetlen baloldali értelmiségiként emlékezik meg, aki aprólékosan gondosan bánt a nyelvvel. Amikor később a demencia elvette tőle a beszédképességét, Friedland – aki akkor táncot tanult – lenyűgözte nagymama kifejező fizikai mozgása.

"Bizonyos ritmusokban ringott és dobolt, annyira tele fizikai kifejezéssel," emlékszik Friedland, még akkor is, amikor a család úgy beszélt róla, mintha már nem is lenne közöttük. "Az a szakadék a személy között, akiről azt állítottuk, hogy már nincs velünk, és aki mégis teljes mértékben jelen volt előttem, évekig kísért."

Ezek az emlékek formálták Friedland megható debütáló játékfilmjét, a Familiar Touch-ot. A film, amely tavaly a Velencei Filmfesztiválon mutatkozott be és elnyerte a Legjobb Debütáló, a Legjobb Rendező és a Legjobb Színésznő díját az Orizzonti szekcióban, Ruthot követi (akit Kathleen Chalfant csendes briliánsszal alakít), egy idős, egykori szakácsnőt, akinek az élete finoman megváltozik, amikor ápolási otthonba költözik. Friedland ezt egy "öregedéskor történő éretté válás" történetnek nevezi.

"Ki akartam hívni a kihívást annak a gondolatnak, hogy az öregedés csupán hanyatlás – hogy az idősek lassan eltűnnek," mondja. "Az éretté válás történetekben a karakterek új változataikba fejlődnek. Miért ne alkalmazhatnánk ezt az élet későbbi szakaszára is? Az énképünk változik, de még mindig van folytonosság."

Friedland Lynne Segal Out of Time: The Pleasures and Perils of Ageing című könyvéből merít, különösen a "temporális szédülés" fogalmából – ahogy a múltbeli énjeink keverednek, ahogy öregszünk. Chalfant gyönyörűen testesíti meg ezt, váltakozva a játszadozó flörtölés és a gyakorlott szakács parancsoló jelenléte között.

Chalfant, aki egy elismert New York-i színházi színész, ismert az Angyalok Amerikában és a Wit című darabokból, mélyen azonosult a szereppel. Hét évvel ezelőtt legjobb barátja, Sybille Pearson drámaíró demencia tüneteit kezdte mutatni. "Amikor elolvastam a Familiar Touch forgatókönyvét, Sybille hasonló stádiumban volt, mint Ruth," mondja Chalfant. "Bizonyos értelemben ez a szerep ajándék volt neki – de még inkább, Ruth Sybille ajándéka volt nekem. A film nézése közben oly sokat láttam belőle a vásznon."

A film mozgástanulmányként indult – Friedland, aki kísérleti táncfilmekben is tevékenykedett, úgy tervezte meg Ruth mozgásait, mint "futball-diagramokat, amelyek mutatják, hogyan mozognak a karakterek a szobában." A nyitójelenet, amely gondosan megfigyelt sorozat Ruth utolsó körüljárásáról régi otthonában, megadja a hangulatot.

A projekt Friedland részmunkaidős ápolói munkájából nőtt ki, ahol New York-i demenciás művészekkel dolgozott, majd idősebbeknek kezdett filmezést tanítani. "Ez a nemzedékek közötti együttműködés az életem egyik legörömtelibb élménye volt," mondja. "Egyértelművé tette, hogy ha egy korizmus elleni filmet akarunk készíteni, akkor az idősekkel és az ápolókkal kell együtt dolgoznunk."

Az eredmény egy kísérleti rezidens program lett, amely összekapcsolta a filmkészítést és az ápolást a pasadenai Villa Gardensben. Öt hét alatt a stáb műhelymunkát folytatott a lakókkal, akik később csatlakoztak a produkcióhoz. "Létezik egy mítosz, hogy az idősek nem boldogulnak a technológiával, ami teljesen hamis," említi Friedland. "Látni, ahogy életútjuk tapasztalataiból merítve alkalmazzák azt a filmkészítésben, hihetetlen volt."

A filmkészítés művészetének felfedezése igazán izgalmas volt. A lakók segítettek formálni a film hangvételét, különösen a humorát – például egy nő, aki egy zacskócsipeszt használ hajának visszatartására. "Az első dolgok egyike, amit mondtak nekem, az volt, hogy 'Ez a film nem lehet nyomasztó – viccesnek kell lennie, de a humor ne nevessen ki őket. Velük kell nevetni, átélni az abszurdot és a furcsát,'" magyarázza Friedland. "Létezik egy egyedi humor, amelyet az ápolási környezetben élők jól ismernek, és amely ritkán jelenik meg az öregedésről szóló filmekben. Túl gyakran az időseket lekicsinylő módon ábrázolják, mintha a sajátosságaik csak aranyosak vagy buták lennének."

A lakók a produkciót is a földhöz kötötték. "Közöttük lenni, akik történetét meséltük, folyamatos valóságellenőrzés volt – és nem voltak restek megosztani véleményüket," mosolyog Chalfant. "Ráadásul ez egy olyan generáció – az én generációm –, amely filmek szeretete mellett nőtt fel."

Inspirációért Friedland az amerikai mozin túl is nézett, olyan filmekre, mint Lee Chang-dong Poetry (2010), Vittorio De Sica Umberto D. (1952), Cristi Puiu A Lázarescu úr halála (2005) és a 2019-es lesothói This Is Not a Burial, It’s a Resurrection. "Ezek a filmek valóban felfedezik az idősek belső világát és egyéniségét," mondja. "Ez gyakran hiányzik az amerikai filmekből, ahol az öregedést általában tragédiaként ábrázolják, amely lassan eltörli az ember identitását."

A film azt is vizsgálja, hogyan boldogulnak a nők, akik a feminista mozgalom idején értek érett korba, miközben később ápolásra szorulnak. "Azon gondolkodtam, milyen lehet ennek a női generációnak, akik a függetlenségért harcoltak, hirtelen ápolásra szorulni," jegyzi meg Friedland. "Társadalmunk gyakran a gondozás szükségességét függőségként vagy teherként látja, ahelyett, hogy a természetes kölcsönös függés részeként ismerné el. Az, hogy mindannyian adunk és kapunk gondozást életünk különböző szakaszaiban, összhangban van a feminista közösség és kölcsönös támogatás értékeivel."

Ez a kérdés ma semmiképpen sem elvont. A Szenátus jelenleg egy törvényjavaslatot vizsgál, amely drasztikus Medicaid-vágásokat tartalmaz, miután a Képviselőház tavaly elfogadta. "A Medicaid 17 millió idős ember gondozását biztosítja ebben az országban. Ha ezek a vágások életbe lépnek, sokan elveszítik a gondozáshoz való hozzáférésüket," hangsúlyozza Friedland. "Ez egy nagyon ijesztő időszak."

A Familiar Touch ma kerül bemutatásra a New York-i Film Fórumban, majd a következő hetekben országosan is kiválasztott mozikban látható lesz.