Íme, bevallom: az Oasis-rajongók kicsit ijesztőek. Na, kimondtam.

Én – Dua Lipával, Alexa Chunggal, Tom Cruise-zal és még 90 000 emberrel – a Wembley Stadion felé tartottam, hogy végre újra láthassam a kedvenc együttesemet. Augusztus 31-e óta, 2024 óta, volt bekarikázva ez a dátum a naptáramban, amikor az Oasis-mániás barátaimmal álmatlanul frissítgettük a jegyoldalakat („11 361. vagyok a sorban!”), csak hogy végül kudarcot valljunk. Másnap egy titokzatos brit barátom meglepetésként jegyekkel ajándékozott meg.

Szinte minden amerikai Oasis-turnén láttam őket, néha több városban is. Három évtized alatt kétszer interjúvoltam Noelt, háromszor Liamet. Olyan közeli kapcsolatban állok az együttessel, hogy még Liam barátnőjének és menedzserének, Debbienek (akivel találkoztam) is írtam augusztusban, amikor bejelentették az újraegyesülési turnét, hogy kérdezzem meg, interjút kaphatnék-e Liammel. (Nem sikerült – se Liam, se Noel nem nagyon adnak most sajtót a visszatérésükről.) Amikor a gyerekeim kicsik voltak, a fülembe súgtam nekik „live forever”-t lefekvés előtt. A pokolba is, egy barátomnak Liamtől született gyereke, beperelte a tartásdíjért apasági teszt után, és mégis azóta én láttam többször Liamet, mint ő. Az elkötelezettségem ez az együttes iránt kétségtelen.

De azok a rajongók. Főleg a britek.

Íme a háttértörténet: Bár az USA-n kívül sosem láttam az Oasist, technikailag jelen voltam az utolsó wembleyi koncertjükön, 2009. július 12-én. Akkoriban New Yorkban éltem, de elvállaltam egy kétes megbízást, hogy a Jaguar új XJ modelljének bemutatójáról írjak a londoni Saatchi Galleryben – tudván, hogy az Oasis épp Wembleyben lép fel aznap este. Miután megérkeztem és megjelentem az eseményen, hamar kiosontam, beugrottam egy taxiba, és a stadion felé rohantam, ahol az együttes csapata hagyott nekem egy jegyet a pénztárnál. Tudtam, hogy a koncert nagy részét el fogom hagyni, de nem érdekelt – már az is a Szent Grál volt, hogy pár dalt láthassak őket a saját terepükön.

Amikor megérkeztem Wembleybe, a terület hátborzongatóan üres volt – mindenki már bent volt. Kifutottam a taxiból a pénztárhoz, lélegzet nélkül, csak hogy azt találjam: zárva van. Kétségbeesett hívások az Oasis csapatának a stadionban (akik alig hallottak) nem segítettek, így az este hátralevő részét a falak mellett töltöttem, a koncert tompított visszhangját hallgatva. Egyszer még megpróbáltam becsempészni magam részeg, korán távozó rajongók mögé, de miután háromszor is megállított ugyanaz a biztonsági őr, feladtam. Ehelyett egy betonpadon ültem, átkozva a szerencsém, és úgy éreztem magam, mint egy 43 éves férfi, aki könnyek közt van, hogy lemaradt a kedvenc együtteséről.

Az az este elültette bennem a félelmet a brit Oasis-rajongókkal szemben. A bánatomban a metrón kellett visszautaznom a szállásomra, körülvéve velük – mint egy józan szardinia egy teli, hánykolódó fémdobozban, tele durva, sörrel áztatott rajongókkal, akik énekeltek, verekedtek és birkóztak. Ha őszinte vagyok, a frusztrációm nem arról szólt, hogy el akarok menekülni előlük – hanem arról, hogy én is olyan akartam lenni, mint ők.

Míg a barátaim és a legtöbb Rolling Stone-kollégám még mindig a grunge utolsó parázsát imádták, ez a zene sosem szólt hozzám. Aztán a legjobb barátom, aki a folyosón dolgozott, egy kazettát dobott az asztalomra –

---

Szólj, ha folytatni szeretnéd, vagy módosítanál valamin!Egy nap egy CD landolt az asztalomra, rajta a felirattal: „Üdv az új kedvenc együttesednél.” Az Oasis debütáló lemeze, a Definitely Maybe előzetes másolata volt, és olyan mértékben megváltoztatta az életem, amit még ma is nehezen tudok szavakba önteni.

Míg a grunge dühös, komor és lemondó volt – megőrizve a ’80-as és ’90-es évek indie rockjának „mi kontra ők” mentalitását –, addig az Oasis örömteli, egyesítő és mindenki számára nyitott volt, még akkor is, ha az elidegenedésről, menekülésről és a dicsőségről álmodozva énekeltek. (A „Rock ’n’ Roll Star” egészen mást jelent, amikor a világ egyik legnagyobb együttese adja elő, de a briliáns abban rejlik, hogy egy olyan srác írta, akinek még szerződése sem volt, és először pár ember előtt adta elő a pályaudvar melletti kocsmákban.) A dalai univerzálisnak tűntek – Noel a saját utcáiról, embereiről és álmairól írt, mégis valahogy mindenki magára ismert bennük.

Amerikai Oasis-rajongóként mindig kívülállónak éreztem magam. Az USA-beli koncertjeik magukban is epikusak voltak, de vágyódtam az energia után, amit a videókon láttam – például a korai, viharos Maine Road-os fellépések, ahol ezrek ugráltak együtt, vagy a legendás 1996-os Knebworth koncertek, ahol 2,5 millió ember (az Egyesült Királyság lakosságának több mint 4%-a) próbált jegyet szerezni. Így amikor egy barátom később bevallotta, hogy a Ticketmasteren sorban állt – nem magának, hanem nekem szerzett Wembley-jegyet –, csodának éreztem.

Az én jegyeim az első wembleyi dátumra szóltak. Ezúttal nem aggódtam amiatt, hogy lekéstem az utolsó metrót (idősebbek, bölcsebbek és nyugodtabbak vagyunk már, ugye?). Inkább azon tűnődtem: vajon tényleg hallani fogom az Oasist, vagy csak részeg rajongókat, akik két órán át szétszedik a dalokat?

A koncert előtti napon félretoltam a félelmeimet, kibéreltem egy biciklit, és eltöltöttem a napot Primrose Hillen és Camdenben – a britpop szívében. Mint régóta Oasis-mániás (bár New Yorkból), ismertem az összes jelentős helyszínt: a régi Creation Records irodáit a Regent’s Park Roadon (remélhetőleg már megtisztították szellemileg), a Pembroke Castle kocsmát, ahol Liamet egyszer letartóztatták – állítólag nevetséges sapkákban. (Bementem egy cukormentes Red Bullért, üresen találtam a helyet, majd tiszteletemet tettem a férfimosdóban, elképzelve a régi vad éjszakákat.)

Fent az utcán találkoztam James Brownnal, a Loaded magazin hírhedt alapítójával (és a korábbi NME-szerkesztővel, aki hozzájárult az Oasis vs. Blur rivalizáláshoz). Mielőtt elhagytam New Yorkot, említette, hogy Brian Cannonnal tervezi megnézni a koncertet, az Oasis korai albumainak tervezőjével – a sráccal, aki hátat fordít a kamerának a (What’s the Story) Morning Glory? borítóján. Ebéd közben azt mondta, inkább DJ Sean Rowleyvel megy – a másik fickóval a borítón, aki előre néz. Amikor felajánlottam, hogy segítek amerikai jegyeket szerezni, James elintézte: „Csak írok Noelnak.”

Megemlített egy másik Oasis-búvóhelyet a közelben, így gyors kitérőt tettem, mielőtt Camdenera tekertem a Good Mixerbe – a britpop központjába –, miközben elhaladtam Liam régi lakása mellett Patsy Kensittel és Noel „Supernova Heights” otthona mellett. A biztonság kedvéért még Noel első londoni lakását is megnéztem Albert Streeten.

A ’90-es években az Oasis koncertek előtti készülődés olyan volt, mint az életünk többi része: ha jól esett, megtettük – amíg nem rossz.

Működött – amíg nem. Általában sikerült bekerülnünk, épp, ahogy az együttes színpadra lépett, jó kedvűen és készen. Ezúttal nem kockáztattam. Alvásfigyelő fejpántot viseltem a koncert előtti napokban, extra vitaminokat szedtem, és igyekeztem – hogy egy kifejezést kölcsönözzek – fittebb, boldogabb és produktívabb lenni.

Családi nyaralást szerveztünk a wembleyi koncert köré, egy lazított napot tervezve, ami lassan észak felé vitt minket, a gyerekeket barátoknál hagytuk alvósba, mielőtt a stadion felé indultunk volna.

Egy dolog feltűnt – nem tudom, hogy ez brit dolog vagy Oasis dolog: szinte mindenki hivatalos merchben volt – pólók, pulóverek, kabátok, vödrös sapkák –, legtöbbje új, bár a menőbb közönség a vintage Knebworth cuccokat flangálta. Személyes koncertszabályom? Soha ne viseld az együttes pólóját a saját koncertjükön. Így a Beady Eye-s pólómmal mentem (Liam poszt-Oasis projektje a 2011-es USA turnéról). Ez hosszú, halk vitát váltott ki a mellettem ülő fickó és a felesége között – aki egyértelműen azt hitte, nem hallom őket. (Hallottam.) A lényeg? Azt gondolta, hogy a pólóm rendkívül menő, majd örökkévalóságig magyarázta a feleségének a Beady Eye-t. Végül hozzám fordult, és egyszerűen annyit mondott: „Tetszik a póló.” Ennyi volt a kapcsolatunk órákon át.

De elég ebből – mi volt a koncert?

Mit lehet mondani? A 20. század egyik legnagyobb együttese, évekig széttagolva, újra együtt volt. Az újraegyesülés mértéke elképesztő – a közgazdászok szerint közel egy milliárd fontot pumpálhat a brit gazdaságba.

Az egész hatalmassága nyomasztó volt. A hírhedten veszekedő Gallagher testvérek kézen fogva léptek színpadra – Liam Burberry parkában és velúr vödrös sapkában, Noel pedig tényleg meghajolt az előtt a testvé