Az idei cannes-i filmfesztiválon nem maradtak ki a csillagdús csalódások (Die My Love, Eddington), a hollywoodi sztárok egyenetlen rendezői bemutatói (Kristen Stewart The Chronology of Water című alkotása és Scarlett Johansson Eleanor the Greatje), valamint számos olyan film, amely inkább szórakoztató volt, mintsem forradalmi (Wes Anderson The Phoenician Schemeje, Spike Lee Highest 2 Lowest című műve, Richard Linklater Nouvelle Vague-ja, Kleber Mendonça Filho The Secret Agentje, Akinola Davies Jr. My Father’s Shadow című filmje, Carla Simón Romeríaja és Michael Angelo Covino Splitsvilleje).

Számomra azonban öt film emelkedett ki igazán – a költői családi drámáktól a sötét komédiákon át a hátborzongató horrorig –, amelyek mind a mai napig kísértenek, mióta először láttam őket. Ezek az idei fesztivál legfontosabb alkotásai.

### Érzelmi érték
A norvég Joachim Trier rendező, a Világ legrosszabb embere (ismét Renate Reinsve és Anders Danielsen Lie főszereplésével) után készült filmje egyszerre intim karaktertanulmány két testvérről és uralkodó filmrendező apjukról, valamint egy évtizedeket átölelő családi saga, amelynek gyökerei a romokban heverő oslói otthonukban rejtőznek. Kétségtelenül az év eddigi legjobb filmje, amely könnyedén egyensúlyoz a humor és a mélység között, és egy olyan befejezéssel zárul, amely könnyekre fakasztott. Stellan Skarsgård, Inga Ibsdotter Lilleaas és Elle Fanning fenomenális alakításával, valamint a borotvaéles forgatókönyvvel ez egy mindenképpen érdemes figyelmet kapó alkotás – és számítsunk rá a 2026-os díjátadókon.

### Csak baleset volt
Az iráni disszidens, Jafar Panahi első filmje a börtönbüntetése (a „rendszer elleni propaganda” vádjával) óta titokban készült, és saját tapasztalataira épít. Ellentétben Panahi barátjának, Mohammad Rasoulofnak a tavalyi cannes-i zsűridíjnyertes The Seed of the Sacred Fig című filmjével, ez nem egy egyértelműen a rezsimet bíráló alkotás. Ehelyett egy szürreális komédia-bosszú-thriller egy jószívű autószerelőről (Vahid Mobasseri), aki véletlenül találkozik egy férfival (Ebrahim Azizi), aki hátborzongatóan hasonlít egykori kínzójára. Ezt követően kaotikus emberrablás, igazságkeresés és egy váratlan szövetség másokkal, akik ugyanazon férfi áldozatai voltak. Vidám és egyben szívszaggató, olyan jelenetekkel, mint a megvesztegethető biztonsági őrök vagy a váratlan szülés, végül egy pusztító befejezéshez vezet, amely leleplezi az állami brutalitást. Izgalmas és sürgető egyaránt.

### Alpha
Minden cannes-i fesztiválnak kell egy polarizáló, női rendezte body horror – idén ez Julia Ducournau (Titán) nyers és kísérteties lánykorról szóló alkotása. A 90-es évek grunge-os világában játszódó film a 13 éves Alpha (a hipnotizáló Mélissa Boros) történetét követi, akit egy rejtélyes járvány sújt, amely a bőrt márvánnyá, majd hamuvá változtatja. Amikor Alpha egy buliból egy furcsa tetoválással tér haza, attól fél, hogy megfertőződött. Az iskolai zaklatók közelednek, a paranoia növekszik, és a káosz tetőzést ér, amikor megjelenik a drogfüggő nagybátyja (a rémisztő Tahar Rahim), aki szintén beteg. Egy zavaró és felejthetetlen merülés a serdülőkor és a betegség világába.

(A maradék két film hasonlóan tömör és lebilincselő stílusban következne.)Sound of Falling
A hibákkal terhes, de bátor és kísérteties Sound of Falling a bizonytalan befejezés miatt megbotlik, de a nyugtalanító képi világa és csavaros narratívája miatt mégis mély nyomot hagy. A német Mascha Schilinski álomszerű korszakfilmje egyszerre rejtvény és érzéki támadás, egyetlen farmon játszódva, amely egy évszázadot ölel fel. Négy lány különböző korszakokból lakozik ebben a baljós tájban: Alma (Hanna Heckt), egy kíváncsi gyermek a korai 20. századi ruhákban; Erika (Lea Drinda), egy bátor tinédzser a második világháború alatt; Angelika (Lena Urzendowsky), egy komor lány a kaotikus 70-es évekből; és Lenka (Laeni Geiseler), aki a jelenben sodródik. Ahogy az idővonalak összemosódnak, a traumák és halál közös története tárul fel. A két és fél órás film türelmet próbáló lassúsággal rendelkezik, de ambíciója és kísérteties ereje miatt felejthetetlen.

Urchin
Harris Dickinson, aki nemrég a Babygirl után került a reflektorfénybe, lenyűgöző rendezői debütálást mutat be a Urchinnel, amely Mike (Frank Dillane) történetét követi, egy hajléktalan londoni férfit, aki a túlélésért küzd. A film nyers őszinteséggel mutatja be találkozásait – kedves idegenek, társ hajléktalanok, futó munkák, szerelem és függőség. Dickinson kerüli a könnyű megoldásokat, és egy komplex, mélyen emberi portrét alkot. Látványilag lenyűgöző, a film megerősíti tehetségét olyan határokat feszegető rendezők mellett, mint Eliza Hittman vagy Ruben Östlund. Néhány merész választás nem teljesen jön be, köztük a bizonytalan befejezés, de első filmnek rendkívül magabiztos. Bónuszpont a tökéletesen használt Atomic Kitten Whole Again című száma miatt – biztosan dúdolva távozol majd.