Deborah Willis nem csupán fotós, kurátor és oktató – ő egy feltáró is, aki a fekete élet vizuális történelmét tája fel. Huszonöt évvel ezelőtt megírta az úttörő jelentőségű Reflections in Black: A History of Black Photographers, 1840 to the Present című könyvet, egy miliőt jelentő antológiát, amely a fényképészet feltalálásától kezdve forradalmasították ezt a művészeti ágat. Idén novemberben a könyv új kiadása jelenik meg, amely időzítésben egybeesik a "Reflections in Black: A Reframing" című kiállítással, amelyet az NYU két nyilvános galériájában rendeznek, ahol Willis régóta professzor.

A kiállítás megnyitója előtt beszélgettem Dr. Willisszel a befolyásos könyve 25. évfordulójáról, a kiállításról, valamint a fekete szeretet központi szerepéről a munkásságában.

Vogue: Ön szerint hogyan fejlődött a Reflections in Black hatása az idők során?

Dr. Deborah Willis: A Reflections in Black: A Reframing 25. évfordulós kiadása azért jött létre, mert a fotósok, gyűjtők és mások felkerestek engem és a kiadót, miután a könyv már nem volt kapható. Említették, hogy 500 és 900 dollár között látták árulni a könyvkereskedők weboldalain. A 25 évvel ezelőtt született fotósok a szüleik, nagyszüleik és tanáraik révén ismerhették meg a könyv képeit. A könyv hatása hozzájárult egy hosszú vizuális kultúra kialakításához, nemcsak pótolva a hiányzó történelmet, hanem kibővítve a fotósok narratíváját is, akik új képeket alkotnak a fekete kultúráról.

Vogue: Ez a kiadás 130 új képet tartalmaz. Hogyan zajlott a kutatás és a szerkesztési folyamat?

Dr. Willis: Először is, megkértem Robin D.G. Kelly történészt és professzort, hogy adja ki újra az eredeti előszavát, de ő inkább egy újat akart írni. A frissített előszó tükrözi a művészekkel való találkozásaimat, a tanítást és a kurátori munkámat. A kutatás nem volt nehéz – saját diákjaim, mint Tyler Mitchell, Paul Sepuya és Zalika Azim munkáit vizsgáltam. Vonzottak a fiatalabb fotósok is, mint Laila Stevens, akivel a Magnum-on keresztül ismerkedtem meg, és lenyűgözött az általuk mesélt tapasztalatok és történetek sokfélesége. Egy olyan korban, amikor a történelemtörés aggasztó, a fotóművészek biztosítják, hogy a történelmünk látható maradjon. Például Daesha Harris feltárja a Földalatti Vasút történetét és a rabszolgaságban élők szabadságért folytatott harcát. A könyv frissítése során azon gondolkodtam, hogyan kapcsolhatom össze ezeket a történeteket. Az is érdekes volt látni, hogy a fiatal fotósok hogyan formálják képüket, identitásukat és kreativitásukat az Instagramon való megnövekedett láthatóságuk révén.

Vogue: Milyen más módon bővíti ki ez a verzió az eredetit? Mi a különbség, és mi maradt változatlan?

Dr. Willis: Az új kiadás belemélyed az önszerzőségbe és az önarcképekbe, valamint kibővíti a spiritualitás témáit. A fotósok foglalkoznak az ökológiával és azzal is, hogyan befolyásolja a klímaváltozás a közösségeinket. Az elmúlt 25 év politikai változásai is hatással voltak a tartalomra. Ezek voltak a történetek, amelyeket ki akartam emelni ebben a kiadásban.

Vogue: A fotóipar drámaian megváltozott az elmúlt 25 évben. Melyek a legnagyobb változások, amelyeket észlelt?

Dr. Willis: Számos kismértékű, de jelentős változás zajlik: a közösségi galériák újjáéledése, a MoMA minden őszén megrendezett New Photography kiállítása, valamint az afrikai diaszpóra fotósok inkluzívebb reprezentációja a művészeti vásárokon. Az Aperture az elmúlt 25 évben bővítette kiadásait, részben a könyvben szereplő fotósoknak köszönhetően. Több lehetőség nyílt a művészek számára, hogy munkáikat egyetemi galériákban és más nem hagyományos helyszíneken állítsák ki. Az egész országban az egyetemi kampuszok kiállítótereket használnak tantermekként és tanulási környezetekként a művészek és közösségek számára.

Munachi Osegbu (sz. 1996), Pink - Sydney (2020)
Courtesy of the artist.

Hogyan használják a fotósok az új és meglévő technológiákat a fotóművészet kibővítésére?
Olyan művészek, mint Bisa Butler, újraértelmezik a fotóarchívumokat azáltal, hogy a paplanozás segítségével újraértelmezik a portrét. A fotózás nyelvezete nemcsak az új technológián keresztül fejlődött, hanem azáltal is, hogy a művészek új módon fedezték fel a médiumot. Például a fiam, Hank Willis Thomas egy fotót háromdimenziós szoborrá alakított át az The Embrace (2022) című művével. Egy archív fotó inspirálta, amelyen Dr. King és Mrs. King ölelkezik, miután megkapta a Nobel-békedíjat. Az ilyen pillanatok központi szerepet játszanak abban, hogy kibővítsük a fotózás lehetőségeit.

Milyen esztétikai és kurátori döntéseket hozott a kiállítással kapcsolatban?
Olyan fotósokat akartam bevonni, akik lelkesedtek az együttműködésért, örömet hoztak a munkájukba, és részei akartak lenni ennek a projektnek. A kiállítás mind történelmi gyűjteményeket, mind kortárs fotósokat bemutat. A képek kiválasztásakor a szeretet témáira összpontosítottam, hogy kiemeljem a szépséget, a tiszteletet és a barátságot.

A fekete szeretet radikális cselekedet maradt a fehér Amerika által elkövetett elterjedt bigottsággal és erőszakkal szemben. Mindig is központi szerepet játszott az ön munkájában. Hogyan vezeti ma is tovább?
Amikor fotózást tanultam művészeti hallgatóként, a fekete családok sokszínű történeteit gyakran figyelmen kívül hagyták. A rabszolgaságról és a szabadságról szóló narratívákból hiányzott a fekete szeretet.

Néhány évvel ezelőtt megjelentettem a The Black Civil War Soldier: A Visual History of Conflict and Citizenship című könyvet, amelyet évekig kutattam. Olyan archívumokban, mint a Nemzeti Archívum, a Schomburg Központ, a Kongresszusi Könyvtár, a Howard Egyetem és a WPA Slave Narrative Collection, megtaláltam a korábban rabszolgaságban élők és katonák szóbeli történeteit. A fekete szeretetet sok történelemkönyv figyelmen kívül hagyta, de ezekben a jegyzőkönyvekben fennmaradt. Ezen történetek felfedezése és megőrzése alapot adott a fekete szeretet megértéséhez és a saját munkám formálásához.

Hogyan gondol a öröksége folytatására és azokra a feladatokra, amelyeket karrierje kezdetén kitűzött?
Hiszek az együttműködésben. Nem egyedül dolgozom, és ez fontos számomra. Összhálózatok kiépítésére, a fekete életről folytatott globális beszélgetésekre és olyan események együtt alkotására összpontosítok, mint a Black Portraiture[s] konferenciák. Az elsőt 2013-ban Párizsban tartottuk, ahol Manthia Diawarával és Awam Amkpával dolgoztam együtt. Néhány helyi eleinte kritizált minket, hogy amerikaiként Párizsban szerveztük meg a konferenciát, de a második napra sokan megköszönték, hogy teret teremtettünk a faj, a divat és a történelem megvitatására. Hasonló tapasztalatunk volt Johannesburgban, Dél-Afrikában, ahol az emberek úgy érezték, nincs lehetőségük ezekre a beszélgetésekre. Idén a Black Portraiture[s]-t Tulsa, Oklahoma városába visszük. 2024-ben Velencében, Olaszországban tartottuk meg a konferenciát "Shifting Paradigms" címmel. A cél a fekete és afrikai diaszpóra fotósokról szóló tágabb viták elősegítése és kapcsolatba hozásuk az amerikai fotósokkal. Ez számomra kulcsfontosságú.

Ez a beszélgetmet szerkesztették és tömörítették.

A "Reflections in Black — A Reframing" című kiállítás 2025. december 21-ig látható.

Reflections in Black: A History of Black Photographers: 1840 to the Present
100 dollár, W.W. Norton


Gyakran Ismételt Kérdések
Természetesen. Itt van egy lista a Deborah Willisszel és a Reflections in Black című meghatározó művének 25. évfordulójával kapcsolatos GYIK-ekről.


Általános, kezdő kérdések


K: Ki Deborah Willis?
V: Deborah Willis egy rendkívül befolyásos amerikai művész, fotós, kurátor, szerző és oktató. Ő a afroamerikai fotózás és annak kulturális történetének vezető történésze és kutatója.


K: Miről szól a Reflections in Black című könyv?
V: Ez egy úttörő jelentőségű könyv, amely nyomon követi a fekete fotósok történetét a fotózás feltalálásától a 20. század végéig. Bemutatja munkáikat, és elmeséli, hogyan használták a fekete amerikaiak a fényképezőgépet saját maguk ábrázolására.


K: Miért olyan nagy ünnepség a könyv 25. évfordulója?
V: Az évforduló egy jelentős mérföldkő, mert a könyv alapvetően megváltoztatta a művészeti világot. Túl régóta várt elismerést hozott azoknak a fekete fotósok generációinak, akiket a mainstream művészettörténet figyelmen kívül hagyott, és lehetővé tette, hogy munkáik sokkal szélesebb közönséghez jussanak el.


K: Hol láthatom a könyvben szereplő fotókat?
V: A fotók közül sokat nagy múzeumok gyűjteményei őriznek. Megtalálhatók magában a könyvben is, és gyakran kapcsolódó kiállításokon, amelyeket a múzeumok az ilyen évfordulók alkalmából rendeznek.


Mélyreható, haladó kérdések


K: Milyen volt a művészeti világ a fekete fotósok számára, mielőtt ez a könyv megjelent?
V: Járulékuk nagyrészt marginalizálva volt, kizárva a főbb tankönyvekből, múzeumi gyűjteményekből és történelmi narratívákból. A Reflections in Black nyújtotta az első átfogó vizuális történelmet, amely középpontba helyezte a hangjukat és művészi munkájukat.


K: Hogyan hatott ez a könyv a fotózás és a művészettörténet területére?
V: Létfontosságú akadémiai szöveggé vált, amely újraértékelésre kényszerítette az amerikai fotózást. Új kutatásokat inspirált, befolyásolta a múzeumok kurátori gyakorlatát, és ösztönözte a fekete fotósok munkáinak beszerzését állandó gyűjteményekbe világszerte.


K: Megnevezne néhány kulcsfontosságú fotóst, akiket a könyv segített előtérbe hozni?
V: Természetesen. Bár több mint 100 fotóst mutat be, kulcsfontosságú volt, hogy kiemelje olyan úttörők munkáját, mint James VanDerZee, Carrie Mae Weems, Lorna Simpson, Gordon Parks, Roy DeCarava és Coreen Simpson, és még sokan mások.


K: Deborah Willis végzett-e más fontos munkát ezen a könyvön túl?