A műtőben feszült légkör uralkodott. Néhány perccel korábban még Frank Ocean „Moon River”-je szólt a születésemre összeállított lejátszási listámról, és a orvosi csapat lazán beszélgetett. Most azonban nyugtalan csend borult a teremre. A férjem elment, de a szobán át hallottam újszülött kisfiam halk kacsáját és nyögését, ahogy a méhen kívüli élethez szokott – ez a hang azonnal megnyugtatott. De ez a pillanat mulandó volt.

„Biztos benne, hogy korábban semmilyen méhbeavatkozása nem volt?” – kérdezte a Cedars-Sinai kórházban a nőgyógyászom, aki végigkísérte a terhességemet, szokatlanul feszült hangon. Mély lélegzetek között, a gyógyszertől émelyegve biztosítottam benne, hogy nem. A császármetszés előtt sosem voltam terhes, nem volt vetélésem, és semmilyen műtétem sem volt.

Végül a fiam mellém tették, és először találkoztunk. De hamarosan ismét elvitték, mivel az orvosok azt mondták, tovább kell dolgozniuk rajtam. Akkor még nem tudtam, hogy felfedezték: placenta accreta-m van – azaz a méhlepény a szülés után nem válik le, hanem beágyazódik a méhbe és a környező szervekbe. A gyermekemet tápláló méhlepény a méhfalamba nőtt, és az orvosoknak ki kellett forgatniuk a méhemet, hogy eltávolítsák.

Az Egyesült Államokban a placenta accretás terhes nők körülbelül 1 a 14-ből meghal, gyakran súlyos vérveszteség miatt – én éppen hogy elkerültem ezt. Az elmúlt évtizedekben a betegség sokkal gyakoribbá vált: az 1960-as években 30 000 terhességből 1 esetben fordult elő, a 2000-es évekre pedig már 533-ból 1-ben. (A korábbi császármetszések növelik a kockázatot, így ahogy a művi szülések gyakorisága nőtt, úgy nőtt a placenta accreta előfordulása is.) Általában terhesség alatt ultrahanggal észlelni lehet, de az enyémet nem vették észre, ami a műtét alatti vészhelyzetet még veszélyesebbé tette.

A kockázatot tovább növelte az a rideg valóság, hogy a 30 év feletti fekete és bennszülött terhes nők anyai halálozási aránya négyszer-ötször magasabb, mint fehér társaiké. 36 éves bennszülött származásúként tudtam, milyen könnyen válhattam volna egy újabb tragikus statisztikává. Visszagondolva azon tűnődöm, vajon Kaliforniában élni menthette-e meg az életemet.

Kaliforniában az USA-ban kb. minden kilencedik szülés történik, és míg nincsenek országos anyáskodási ellátási szabványok, az állam figyelemre méltó eredményt ért el az anyai halálozás csökkentésében. (Ezzel szemben Texasban a legmagasabb az anyai halálozás a fejlett világban.)

Kalifornia sikerének hátterében a California Maternal Quality Care Collaborative (CMQCC) áll, egy úttörő kezdeményezés, amely a szülés biztonságosabbá tételét célozza. A Stanford orvosai és ápolói közel 20 éve alapították, és ez volt az első államközösségi erőfeszítés, amely kizárólag az anyai egészségre összpontosított. Azóta Kaliforniában az anyai halálozás 65%-kal csökkent 2006 és 2016 között, miközben az országos arány nőtt. Ezt követően mind az 50 állam elindította saját perinatális együttműködését – bár a részvétel változó, és csak 36 kap szövetségi finanszírozást.

A CMQCC munkájának középpontjában ingyenesen letölthető eszközkészletek állnak, amelyek segítenek a kórházaknak felkészülni a szülés utáni vészhelyzetekre. Az én esetemben a Cedars-Sinai csapat a vérzési protokollt követte – beleértve a placenta accre