Susan Choi-t a regényeiről ünnepelik, amelyek mély betekintést nyújtanak különleges környezetekbe – legyen szó egy középiskolai színjátszó körről a **Bizalomgyakorlat** (2019) című művében, egy erotikus feszültséggel teli egyetemi légkörről a **Nevelésem** (2013) című könyvében, vagy egy FBI elől menekülő szökevény életéről az **Amerikai nő** (2003) című regényében. Legújabb műve, a **Zseblámpa** (mostantól a Macmillan Publishers gondozásában kapható), talán a legmerészebb alkotása eddig.

A **Zseblámpa** egy Serk (korábban Seok) nevű koreai férfiről szól, aki elhagyja ifjúságát Japánban, hogy új életet kezdjen az Egyesült Államokban. A történet családjának négy nemzedékét öleli fel, Choi precíz és érzelmileg átütő prózájával.

Nemrég a **Vogue** beszélgetett Choi-val arról, hogyan befolyásolta (vagy épp nem befolyásolta) a 2019-es Nemzeti Könyvdíj elnyerése a **Zseblámpa** írási folyamatát, a koreai-japán történelem iránti érdeklődését, valamint az elrablásokról szóló történetek iránti vonzalmát. A beszélgetést az érthetőség és a terjedelem kedvéért szerkesztették.

**Vogue:** Hogyan álltál neki ennek a könyvnek az írásának?

**Susan Choi:** Őszintén szólva, a folyamat… nem akarom azt mondani, hogy kaotikus volt, mert az sok energiát és mozgást sugall. Inkább lassú, kanyargós és zavaros volt – mintha valaki bekötött szemmel próbálna kijutni egy labirintusból. Nagyon küszködtem ezzel a könyvvel. Széttöredezett írási rohamokban állt össze, ami miatt gyakran vissza kellett lépnem, és köröket futnom. Inkább úgy éreztem, mintha az első regényemet írnám, nem a hatodikat. Néha elgondolkodtam azon, hogy egyáltalán tudok-e könyvet írni.

**Vogue:** A Nemzeti Könyvdíj, amit a **Bizalomgyakorlat**-ért kaptál, befolyásolta a **Zseblámpa** megírását?

**Choi:** Meglepő módon nem – és hálás vagyok ezért. Azt hittem, hogy valami ilyen stresszel fog elárasztani, de alig éreztem hatását. Furcsa módon a COVID segített. A pandémia olyan mély repedést hagyott a közös valóságunkban – és a saját életemben is –, hogy a **Zseblámpa** valójában ebből az időszakból nőtt ki. 2020-ban, a karantén alatt publikáltam egy novellát, ami később a könyv nyitányává vált, és onnan bontakozott ki a többi. Nem gondoltam 2019-re, a díjra, vagy arra, hogy ez a könyv hogyan követi az előzőt. Csak amikor már majdnem kész volt a **Zseblámpa**, jöttem rá, hogy *Ó, ez a folytatás*. Örülök, hogy nem görcsöltem azon, hogy „jó” vagy „rossz” folytatás-e. Egyszerűen az, ami.

**Vogue:** Miért került a **Zseblámpa** középpontjába a szülő-gyermek kapcsolat?

**Choi:** Ez a kötelék lenyűgöz – ahogy valószínűleg a legtöbb embert is, hiszen mindenkinek vannak szülei, és sokan közülünk szülők is leszünk. Az életem utóbbi évtizedét ez formálta. Én is a „szendvics generáció” tagja vagyok, ami borzalmasan hangzik – ki akarja magát szendvicseknek elképzelni? De ez az igazság: vannak öregedő szüleim és növekvő gyerekeim. Volt olyan intenzív időszak, amikor mindkét generációért egymás után kellett gondoskodnom. Ez a tapasztalat természetesen beépült a könyvbe.

Most fejeztem be egy lenyűgöző szakkönyvet a szülő-gyermek kapcsolatról: Barbara Demick **A bambuszerdő lányai** című művét, amely az örökbefogadást és a gyermekkereskedelemet vizsgálja. Ez egy nyomozó újságírás, és az egyik legfigyelemreméltóbb könyv, amit valaha olvastam. Hatalmas rajongója vagyok. A repülőútra vettem – csütörtökön indulok nyugatra a könyvtúrámra –, és másfél nap alatt lenyeltem. Most kell találnom valami mást a gépre. [Nevet.]

A regény annyi mindent megragad a világból – milyen volt a történelmi kutatási folyamatod?

Zavaros volt, talán hatékonytalan, vagy talán hihetetlenül termékeny – nem vagyok benne biztos. A kutatás minden lehetséges módon történt, teljesen tervezetlenül. A könyv abból a megszállottságból született, amit egy japán eltűnéssorozat iránt éreztem, ami kiderült, hogy emberrablások voltak. Mindig is lenyűgöztek az elrablásos történetek – zavaróak, de mégis magukkal ragadók. A második könyvem a Patty Hearst elrablásáról szólt, mert annyira vonzott az az eset. Ezek a japán elrablások csak egy újabb téma voltak, amit nem tudtam abbahagyni olvasni.

A Korea és Japán közötti viszony egy másik régóta tartó érdeklődési köröm, és sok munkámban megjelent. Elkezdtem olvasni a Zainichikről – azokról az etnikai koreaiakról, akik a második világháború után Japánban maradtak, a változó politikai határok miatt –, és lenyűgözött a történelmük. Ezek a szálak csak úgy lebegtek, könyv nélkül, amihez kapcsolhattam volna őket, de amint ez a projekt formát öltött, belevittem őket.

Aztán, ahogy a könyv fejlődött, még intenzívebb kutatást követelt. Ami korábban csak laza érdeklődés volt, hirtelen komoly, fókuszált vizsgálatot igényelt – ami ijesztő volt. Utolsó pillanatos, pánikszerű kutatási rohamok voltak, egészen a végső változtatásokig. Egy félévig volt egy kutatási asszisztensem, és a segítsége nélkül talán soha nem fejeztem volna be.

**Zseblámpa**
28 $
BOOKSHOP