Tavaly elindítottuk a PhotoVogue Female Gaze sorozatot, amely interjúk sorozata a 2016-os első PhotoVogue Fesztivál témáit boncolgatva, közösségünk fotósainak részvételével. Idén a globális Women by Women pályázatunkkal interaktívabb teret akartunk teremteni, ahol női művészek cserélhetnek ötleteket, megvitathatják munkájuk és nézőpontjuk közös vonásait és különbségeit. Ezért neveztük át a sorozatot Female Gazes-re.

Első beszélgetésünkhöz Ana Margarita Flores és Marisol Mendez művészeket hívtuk meg, hogy megbeszéljék Where These Flowers Bloom és Madre projektjeiket. Ana és Marisol is Latin-Amerikából származik, de életük különböző szakaszaiban hagyták el a régiót. Beszélgettünk az identitásról, a tartozásról és a bennünk rejlő sokszínű kultúrák elfogadásáról – ellentmondások felismerése mellett, régi hiedelmek lebontásával. Érintettük a női létet az iparágban, a mások ábrázolásának felelősségét, valamint a kreatív karrier megtalálását, ahol a pénzügyi érzék ugyanolyan fontos, mint a művészi látásmód. Az eredmény egy gazdag vita volt, amely összefonódott a kolonizáció és a nemi struktúrák kortárs témáival, érzékenységgel és humorral megközelítve.

### Where These Flowers Bloom
Ana Margarita Flores

CATERINA DE BIASIO: Köszönöm, hogy csatlakoztatok. Kezdésként szeretném hallani, hogyan indultak el a projektjeitek, és mi a jelentése a címüknek.

MARISOL MENDEZ: A Madre projektet 2019-ben kezdtem, miután visszatértem Bolíviába a külföldi tanulmányaim után – először Buenos Airesben, majd Londonban, ahol divatfotográfia mesterképzést végeztem. Akkoriban a divat világa változásban volt, az emberek megkérdőjelezték a domináns narratívákat. Yalitza Aparicio, egy bennszülött nő, aki a Roma főszereplője volt, még magazinborítókon is megjelent. Vártam, hogy hazatérve sokkal változatosabb kulturális tájat találok, de ehelyett a médiában ugyanazokat az elavult női ábrázolásokat láttam. Mint vizuális művész, feltettem magamnak a kérdést: Miért nem mutatjuk be a körülöttünk lévő szépséget? Így a Madre lett az eszközöm, amellyel szembeszálltam ezekkel a szűk látásmódokkal, fotókat készítve a mindennapjaimban találkozó nőkről.

(Kép: Killa, Marisol Mendez)

Akkoriban anyukám megtalálta a családi albumbunkat takarítás közben, ami felnyitotta a szemem. Felfedezhettem a családomon belüli sokszínűséget, annak ellenére, hogy a múlt nőinek kevesebb lehetőségük volt önmegvalósításra. Az album elgondolkodtatott Bolívia osztály- és rasszista múltján is, ami arra ösztönzött, hogy kritikusan vizsgáljam a családom történetét, miközben egy új jövőt képzelek el.

A projekt neve Madre – egy szó, amely magában foglalja a nők csodálatos életteremtő erejét és a történelem során a reproduktív szerepre korlátozott női létet. Számomra a Madre ünnepli a nőiséget, miközben tiltakozik a ma is elvárható szűk keretek ellen.

(Kép: Dual, Marisol Mendez)

CDB: Azért hoztalak össze titeket, mert sok a párhuzam közöttetek, de különösen azért, mert mindketten elhagytátok otthonotokat életetek különböző szakaszaiban.
ANA MARGARITA FLORES: Nagyon átérzem, amit Marisol mondott a Bolíviába való visszatérésről és a kultúrával való újra kapcsolódásról a családja révén.

Nekem a Peruba való visszatérés akkor vált jelentőssé, amikor karriert váltottam és divatfotográfiát kezdtem tanulni. A fotográfia lehetőséget adott olyan kérdések felvetésére, amelyekre korábban nem gondoltam. Az egyetemi képzésem arra ösztönzött, hogy felfedezzem a munkám mögötti üzenetet, először önmagammal kezdve. Ez a folyamat vezetett el a saját gyökereim kutatásához.

Visszatértem Peruba, időt töltöttem nagymamámmal és átkutattam a családi archívumokat. Cusco-ban találkoztam bennszülött közösségekkel, akik egy Mil nevű luxusétteremmel és kutatóközponttal működtek együtt. Megosztották velem a földről szerzett mély tudásukat, amely az inkák előtti időkig nyúlik vissza.

Kilátás Perura a repülőből.
Ana Margarita Flores

Bár ismertem ezt a történelmet, soha nem kapcsolódtam közvetlenül ezekkel a közösségekkel. Ez egy ébresztő volt – rájöttem, mennyire keveset tudok saját országomról. Gyerekkoromban a perui kultúra jelen volt otthonunkban az ételek és a nyelv révén, de a történelméről alig beszéltünk. Őszintén szólva, amíg Svájcban éltem a szüleimmel, nem is foglalkoztam vele különösebben. Csak a fotográfiai tanulmányaim során kezdtem el lebontani ezeket a rétegeket.

2023-as utam során a gyarmatosításról kutattam és olyan emberekkel találkoztam, akik évszázadok óta szembesülnek diszkriminációval. Büszke voltam rá, hogy kapcsolatba kerülhettem velük és tanulhattam a megőrzött tudásukból, de közben dühös is lettem, hogy mennyire marginalizáltak maradtak – a formális oktatás hiánya, a bőrszínük vagy a nyelvük miatt ítélik el őket.

Záróprojektemként a textíliákat vizsgáltam, mint nyelvet és ellenállás aktusát. A kutatásom egyre mélyebb és személyesebb lett. Szembesülnöm kellett a saját identitásommal – perui származású vagyok, perui szülőkkel, de Peruban fehérnek, Európában pedig barna bőrűnek tartanak. Nagymamám, aki barna bőrű, diszkrimináción ment keresztül, én, az unokája, viszont másképp vagyok kezelve.

Párhuzamokat vontam a bennszülött nők története és nagymamám élete között. Szándékosan választottam Cusco-t – itt születtem, és a visszatérés úgy érződött, mintha visszaszerezném a gyökereimet. Önarcképeket készítettem a család régi házában, ami egy érzelmes élmény volt.

A projektem elnevezése váratlanul jött. Bringázás közben hallgattam Tyler, the Creator Where This Flower Blooms című számát, és ez megvilágosodást hozott. Átalakítottam Where These Flowers Bloom-ra – utalva három nő történetére.

Ezért is hatott rám annyira Marisol munkája. Mindketten a családi történelem révén igyekszünk megérteni az identitásunkat. Anyukám, nagymamám és én – mindannyian Perut tekintjük közös talajunknak. A visszatérés segített kivirágzani – nemcsak művészként, hanem emberként is.

Ana anyukája, Ana Margarita Flores (CDB): Amikor korábban beszélgettetek, észrevettem, hogy a "düh" szót használtátok. Érdekesnek találom, tekintve, hogy a nőket gyakran címkézik dühösnek. Sarah Ahmed teoretikus szerint a düh termékeny érzelem, különösen nők számára – ünnepelni kellene, mert pozitív változást hozhat, különösen kreatív embereknél. Ezért kérdezném: Éreztétek már, hogy a latin-amerikai gyökereitekkel rendelkező nőkként az identitásotokat leegyszerűsítik az emberek felfogásában és a munkátokban? Hogyan szálltok szembe ezzel?

Marisol Mendez (MM): Jelenleg nagyon vonz az "interszekcionalitás" fogalma, ami már egy ideje kering. Tetszik a "leegyszerűsítés" szó, mert az identitás összetett – alakítja, ahol születtél, ahol felnőttél, még a földrajz is. Az interszekcionalitás azért hat rám, mert elismeri a hibrid identitásokat. Annyi réteg van bennünk. Ahogy mondtad, a női létünk alakít minket, de én fehér bolíviai is vagyok, ami teljesen megváltoztatja a tapasztalataimat. Kicsit szomorú, hogy nem tudom pontosan meghatározni, ki vagyok, de talán ez a folyékonyság szép.

Ana Margarita Flores (AMF): Én is mélyen azonosulok az interszekcionalitással. Peruban születtem, de Svájcban nőttem fel, így részem svájci, részem perui. Sokáig küzdöttem, hogy megtaláljam a helyem – amíg rá nem jöttem, hogy nem kell csak egy. Most szeretek mozogni a kettő között és mindkettőben otthon érezni magam.

Ahogy egyre több latin-amerikai művész kerül a reflektorfénybe, rétegeket adunk a latin-amerikai jelentéséről folytatott párbeszédhez, különösen Európában. Az emberek gyakran sztereotipizálnak minket – azt feltételezik, hogy mind ugyanazt a nyelvet, zenét vagy kultúrát osztjuk. De a valóság sokkal összetettebb. Művészként az a hatalmunk, hogy megmutassuk ezt a sokszínűséget, még egyetlen országon belül is.

A dühöt említetted – ez egy nagyszerű kiindulópont, mert mélyebb felfedezésekre ösztönöz. Rákényszerít, hogy többet tudjak meg a saját kultúrámról és szembeszálljak az egyszerűsítő narratívákkal. Nem az a célunk, hogy megsemmisítsük a létező felfogásokat, hanem hogy megosszuk saját történeteinket, új perspektívákat kínálva.

CDB: Az európaiak gyakran úgy viselkednek, mintha csak nekünk lenne joga a komplexitáshoz. Amit ti mindketten természetesen csináltok, az az, hogy interszekcionálisan látjátok a dolgokat – felismerve, hogy a valóság réteges. Vizsgáljátok a patriarchátust, a gyarmatosítást és a nőiséget anélkül, hogy szétválasztanátok őket, mert ezek mélyen összefonódnak a munkátokban. Tehát a kérdésem: Volt olyan pillanat, amikor rájöttetek, hogy a képek létrehozásának módjátokat a patriarchális vagy gyarmati előítéletek befolyásolják? Vagy hogy valamit magatokban kellett "leépítenetek"?

MM: Én... [a válasz folytatódik]

(Megjegyzés: A válasz közben megszakadt a szöveg, de az átdolgozott változat megtartja az eredeti jelentést, miközben javítja az érthetőséget és a folyamatosságot.)
Machista környezetben nőttem fel, és magam is eléggé az voltam, egy konzervatív bolíviai háttérből származva. Bár a szüleim nem feltétlenül voltak ilyenek, Bolívia egészében sokkal hagyományosabb és patriarchálisabb, mint sok más hely. Érdekes, hogy ezeket a gondolatokat gyakran az anyák adják tovább.

Latin-Amerikában még mindig mélyen gyökerezik a machista kultúra – nagyon patriarchális, nagyon hagyományos. A katolikus egyház befolyása mindenhol jelen van. A hit szép, és csodálom az emberek odaadását, de az egyház nézetei a nőkről korlátozóak, és még ma is sok hatalmi pozíció zárva marad előttük. Katolikusként felnőve ezeket a tanításokat szívtam magamba. Azt hittem, szexinek kell lennem, szűk ruhákat kell viselnem, és bizonytalan voltam, mert nem volt görbe testalkatom.

Tetszik a "dekonstrukció" szó, mert nem arról szól, hogy eltöröljük ezeket a gondolatokat, hanem hogy megvizsgáljuk és átalakítjuk őket. Ezt tettem a Madre projektben. A divat világából érkezve hozzászoktam a stílusos megjelenéshez és a portrékhoz, de Bolíviában nem volt stylistem – így a katolicizmus lett a stylistom. Inspirációt merítettem a képi világából, de megfordítottam az üzenetet. Például Mária Magdolnát transz nőként ábrázoltam, szexi fehérneműben. A humor számomra egy módja az új világok javaslásának – a dühöt játékossá alakítva kihívás elé állítjuk a patriarchális normákat.

Fontos elismerni, hogy vannak fér