Clint Eastwood az életről elmélkedik – és a Croisette forgalmas tömegéről – egy autó hátsó üléséről. Grace Jones tökéletesre formázott hajjal épp egy beszélgetés közepén van. A Leningrad Cowboys a gravitációt kihívó frizuráikkal figyelik a jelenetet. Rajokban özönlenek a paparazzik, feltörekvő sztárjelöltek préselődnek a premierre, Helmut Newton megáll egy fénykép készítése közben. Tágranyitott szemű nézők, elszánt rajongók, még néhány felnőttfilmsztár is. Ez nem lehet más, mint a Cannes-i Filmfesztivál minden ragyogó, aranyos pompájában – Derek Ridgers fényképein, amelyek most egy új fotókönyvben jelentek meg az Idea kiadásában, az „exhibicionizmus fesztiváljának” tiszteletére.

A brit fotós hosszú évekig a zenei, filmes világra, a hírességekre és a fiatalok szubkultúráira összpontosított, lenyűgöző portrékat készítve. Cannes különösen magához vonzotta, évről évre visszatért 1984-től 1996-ig. Képzeljék el a fiatal Elizabeth Berkleyt, a mára már kultikus Showgirls sztárját, amint sétál a Boulevard de la Croisette-en, vagy a komor Mick Jaggert, ahogy beáll egy after-partira. Akár fekete-fehérben, akár élénk színekben, Ridgers halhatatlanná tette a korszak merész, lendületes energiáját – még az okostelefonok, a merész vörös szőnyeges divat tiltása, vagy a túlzott sztárviselkedés hanyatlása előtt.

Clint Eastwood.
Fotó: Derek Ridgers, az IDEA közreműködésével.

Paparazzik akció közben.
Fotó: Derek Ridgers, az IDEA közreműködésével.

„A korábbi könyveim leginkább komoly fotógyűjtemények voltak – főként dokumentarista portrék a 80-as évekből” – mondja Ridgers a Vogue-nak. „A The London Youth Portraits után úgy éreztem, hogy ezt a témát már kellően feltártam. Ez a könyv nem mély vagy jelentős. Inkabb egy játékos pillantás a Cannes-i Filmfesztivál vad, kaotikus energiájára a 80-as és 90-es években.”

„Csak tavaly januárban jutott eszembe, hogy ezek a fotók összeállíthatnának egy egységes könyvet” – folytatja. „Harminc év távlatából, mióta utoljára ott fotóztam, már elég távol álltam ahhoz, hogy felismerjem, mennyire más volt akkoriban minden.”

Ridgers először 1984-ben látogatott Cannes-ba – abban az évben, amikor a Párizs, Texas nyerte a Palme d’Or-t, és olyan filmek debütáltak, mint Jim Jarmusch Stranger Than Paradise-je vagy Sergio Leone Volt egyszer egy Amerika-ja. A megbízása? Afrika Bambaataa fotózása, aki a Beat Street-et népszerűsítette az NME-nek. Akkoriban Ridgers keveset tudott a fesztiválról – vagy a rap és hip-hop világáról.

„Sosem láttam a filmet, és egyetlen Afrika Bambaataa-dalt sem hallottam” – ismeri be. „Mondhatni, elég zöld voltam.”

John Waters interjút ad akkori új filmjéről, a Crybaby-ről.
Fotó: Derek Ridgers, az IDEA közreműködésével.

Jasmine a Carlton Beach-en.
Fotó: Derek Ridgers, az IDEA közreműködésével.

Megjelent a Beat Street premierjén a Palais des Festivals-en – ez volt az egyetlen alkalom, hogy a vörös szőnyegen járt. „Elképesztő volt. Csak egy délutánt és estét töltöttem a film csapatával. A maradék időben a Croisette-en barangoltam, szívva magamba a látványt.”

„Egyszer észrevettem, hogy a paparazzik egy mellékutcában, egy bár előtt csoportosultak, csatlakoztam hozzájuk. Mind hosszú lencséiket Mickey Rourke-re szegezték, aki úgy tűnt, a bár egyetlen vendége. Én nem használok hosszú lencséket, úgyhogy lefotóztam, amikor kilépett, hogy megkösse a cipőfűzőjét. Ezután már nem tudtam abbahagyni.”

Kedvenc fényképezőgépe a Nikon FM2 volt, egy kézi filmes gép, ahol az elem csak a fénymérőt működtette – így kevesebb technikai probléma adódott. „A kézi gép lelassít” – magyarázza Ridgers. „Motorháttal könnyen elkölthetsz száz filmtekercset egy nap alatt Cannes-ban.”

A 90-es években egy Nikon F4-et is használt. „Az autofókusz jól jött, amikor a többi fotóssal versenyeztem” – mondja. „Amikor nem engedtek be fényképezőgéppel, egy kis Olympus Mju-t rejtettem a zoknimba.”

Damon Albarn és Justine Frischmann.
Fotó: Derek Ridgers, az IDEA közreműködésével.

A Leningrad Cowboys.
Fotó: Derek Ridgers, az IDEA közreműködésével.

A cannes-i napok legtöbbször lassan indultak, a város csak dél körül ébredt. Ridgers azonban már 10 órakor elhagyta a olcsó szállodáját, és a British Pavilion felé vette az irányt. „Megittam egy-két kávét, talán megettem egy croissant-ot, és próbáltam kideríteni, milyen elkerülhetetlen események várhatók aznap” – meséli. Délutánonként megbízásból portrékat készített színészekről és rendezőkről a nagy szállodákban – például a Hôtel Martinez-ben, a Carlton-ban vagy a Hôtel Barrière Le Majestic-ben –, majd kora estére a Croisette-en csillagokat lesett. (Általában kihagyta az ebédet, hogy ne maradjon le semmiről.)

„Ha nem egy olyan óriás sztárról volt szó, mint Clint Eastwood, a kevésbé ismert sztárok gyalog mentek a szállodájukból a Palais des Festivals-re, mert az utakat elállták a limuzinok” – emlékszik vissza. Az esték általában italokkal zárultak a Petit Carlton bárban, ahol angolul beszélő újságírók gyűltek össze feltörekvő producerekkel és rendezőkkel. „Ez volt a helye a véletlen, de felejthetetlen kapcsolatoknak.”

1996 kitűnő év volt – és Ridgers utolsó cannes-i látogatása –, amikor Francis Ford Coppola volt a zsűri elnöke, és Mike Leigh nyerte a Palme d’Or-t a Secrets & Lies című filmjéért. „Az év legnagyobb partija, és valószínűleg a legcsillagosabb, amin valaha részt vettem, a Trainspotting partija volt a Palm Beach Casino-nál” – mondja. „Olyan partin voltunk, ahol mindenki, aki számított, ott volt.”

Helmut Newton.
Fotó: Derek Ridgers, az IDEA közreműködésével.

Fotó: Derek Ridgers, az IDEA közreműködésével.

„Amikor megérkeztem, leültem egy alacsony falra a bejárat közelében egy másik angol fotóssal, akinek szintén nem volt belépője” – emlékszik Ridgers. „Figyeltük, ahogy érkeznek a hírességek. Amikor megjelent Mick Jagger, minden paparazzi – még azok is, akik jól ismerték – azt kiabálták: »Hé, Mick! Ide nézz!«, de ő ignorálta őket. Aztán meglátott minket, odajött, és barátságosan köszönt a barátomnak, megölelte, majd szó nélkül továbbállt. A barátom sosem találkozott Jaggerrel, és nem is szerette a Rolling Stones-t. Később arra gondoltunk, hogy Jagger valószínűleg összetévesztette Douglas Adamsszel.”

Az udvariasság sokat segít a hírességek fotózásánál, de a kitartás is fontos. „Sosem lettem volna fotós, ha a portások megállítanak olyan dumákkal, hogy »Sajnálom, haver, ez privát parti« vagy »Nem megfelelően vagy öltözve«” – mondja.

Hogyan különbözött a paparazziktól? „Ez az egymillió dolláros kérdés” – válaszolja. „Néhányan közülük tízszer annyit kerestek, mint én, de én inkább a számomra érdekesebb, peremkerékben lévő embereket fotóztam.” Munkája során kíváncsi nézők, közönyös helyiek és reményteli álmodozók is hozzájárulnak a szürreális látványhoz.

Daryl Hannah.
Fotó: Derek Ridgers, az IDEA közreműködésével.

Frankie Rayder.
Fotó: Derek Ridgers, az IDEA közreműködésével.

Sylvester Stallone.
Fotó: Derek Ridgers, az IDEA közreműködésével.

Ridgers emlékszik egy...

Egy kellemetlen helyzet:

„Az engedélyével fotóztam egy brit modellt egy nagy éves partin, amit egy filmvállalat rendezett egy régi kastélyban” – meséli. „A barátjának ez nem tetszett, és végül rám támadt. A lánynak kellett leszednie rólam. Nem nevezem meg, de akkoriban egy ismert brit szappanopera sztár volt – hetente jelent meg a tévében. Körülbelül egy órával később újra láttam, és odajött hozzám. Azt hittem, bocsánatot kér.”

„Ehelyett ezt mondta: »Itt nem foglak elkapni – túl sokan vannak. De ha visszajövünk Angliába, halott vagy.« Pontosan ezeket a szavakat használta. Azóta sem láttam, sem hallottam felőle.”

A könyv egyik legszembetűnőbb képe egy nőt ábrázol csíkos kabátban pózolva. Néhány fotós épp lefényképezi, míg a tömeg többi része figyeli, várva, hogy mi történik. „Ez igazán megörökíti a cannes-i élmény egy részét” – mondja Ridgers. „Mindenki tudja, hogy valami történik, de senki sem tudja pontosan, mi.”

CANNES Derek Ridgerstől most megjelent az IDEA kiadásában.