A kilenc hónapos lányom, aki még mindig cumisüvegből táplálkozik, kezd féltékeny lenni, amikor a többi gyereket látja szilárd ételeket enni ebéd közben. Ezért megbeszéltem a részmunkaidős dadusával, hogy neki is készítsenek uzsonnás dobozt.

Három napon át egy-egy teljes reggelt töltöm azzal, hogy mérnökölök az ebédidő örömére, mintha egy rágni nem tudó katona számára csomagolnék gondozói csomagot. A répát halálfejjel és keresztes csontokká faragom, az uborkát Dávid-csillagokra vágom. Míg én reggelente gourmetkedem, ez a sótlan babakrudiét-féleség – a só ugyanis a második legnagyobb ellenségünk, a képernyők után – teljesen uralja esztétikai érzékemet. Ne kérdezd, miért, de a babám uzsonnás dobozának üzenet kell, hogy legyen.

Ez a hétköznapi rituálé, ez a gyengéd művészi mániákus hajtóerő egy ehető csendélet után, elgondolkodtat. Amikor délután hazaér, bármit (sótlanul) pürésítek sima kásává, amit gyakrabban csúzliból, mint kanálból adagolok. Ő eszi a legpiszkosabb, legkevésbé lenyűgöző puha vacsoráját egy hátrafelé hordott vízálló előkötőben, mielőtt fürdetni viszem, majd ágyba teszem. Ott nincs igény a magas – vagy akár középkategóriás – esztétikai tökéletességre. Mégis az ebédjének pont így kell lennie.

Ugyanez igaz a kirándulásokra is. Otthon elég pöszékek vagyunk. Baleseted volt? Tölthetjük a délutánt bugyiban. Öntöttél tejet? Nincs értelme sírni miatta. De a ház elhagyása egyfajta, ha nem is „vasárnapi legjobb”, de legalább szerdai esti bulira öltözködés energiát hordoz. Úgy tűnik, állandóan egy alkalom ígéretére készítem fel.

Lehetetlennek találom olyan ruhákba öltöztetni, amiket magam sem vennék fel (ha egy lábnyi magas és technikailag színvak lennék) – egy bólintás valami virágmintákon és praktikusságon túli dolog felé. A karácsony teljes túlhajtásba vitte minket: bársonyruhák, fehér balett harisnya, ironikus irodai parti kalapok. De nem csak a megjelenését emelem fel; társasági programjainkat is gondosan válogatjuk. A szombatok a Sea Life érzéki csodáinak szenteltek, a kaleidoszkópikus trópusok tartályokra osztva. Elvittük a Birodalmi Háborús Múzeumba, mert szeretjük a repülőket, és talán pilóta lehet?

Múlt héten Franciaországban sokáig álltam a szupermarketben, vitatkozva, melyik új játék érződött megfelelően „babák első strandnyaralásának”. Végül a hagyományos vödör és lapát helyett gereblyéket, káposztás kapákat és egy fűnyírót választottunk. Talán tájépítész lesz, gondoltam, miközben azt a délutánt terveztem, amit egyszer talán lágy fókuszban emlékezik majd meg a homályosan önéletrajzi ihletésű debütáló regényében. Aztán megérkeztünk a festői francia tengerpartra, ahol a lányom figyelmen kívül hagyta az árapályt, és teljesen rákattant, hogy nyalogassa a kövekről azt, ami szerintem finom só volt.

Van valami nemes és kissé zavarodott is mindebben: ahogy megpróbáljuk a gyermekkorunkat egy kiemelkedő pillanatokból álló összeállítássá koreografálni, még akkor is, ha nem szándékozunk posztolni. Úgy érzem, nem csak a szemem előtt lévő kislányt nevelem, hanem a nőt is, akivé válik, elvarázsoló részletekkel látva el múltját. Egy olyan világot építek, amely elméletileg megkeményedhet valamivé, amit később varázslatosnak írhat le tanárának – vagy, ami még jobb, terapeutájának. De egyre világosabb, hogy valakinek a számára készítem az emlékeket, aki nem fog emlékezni rájuk. Egy olyan filmet készítek, amit valójában nem néz. Egy feledhető fogaskerék vagyok az emlékképzés lágy zsarnokságában.

Nagyon régen olvastam, hogy a traumákat élesebben emlékszük meg, mint az örömöket – ez a természet módja, hogy megakadályozzon minket a tűz érintésében. Szóval… talán emlékezni fog arra, amikor először ejtem el (nyugi, még nem történt meg), vagy a gyerekülés szagára egy forró napon, vagy hogy méhek üldözték és egy tóba ugrott (egy My Girl utalás azoknak, akik ismerik). Én biztosan rendkívül tisztán emlékszem anyám sültkrumpli-sütő tűzvétségére.

Egyébként azt hiszem, a lányom emlékeinek nagy része azokból a véletlen pillanatokból fog állni, amelyeket nem tudok irányítani. Ó, Istenem – talán ez a lényeg? Tudom irányítani a gyümölcsformákat és a balett harisnyákat, de a többit nem. Nem számít, mit visel, mit eszik, vagy milyenek a saját reményeim, a külvilág úgyis eljut hozzá, és nem én választhatom meg, mit tart meg. A szerepem egy stabil, biztonságos menedéket nyújtani a küszöbünkön túli küzdelmek elől – a jó dolgok egyike lenni egy olyan életben, ahol a nehézségek bizonyosak. (Legalábbis a távoli háborúk és a múzeumlátogatás nem zavarta meg, szóval ez valami.)

Mégis, hiszem, hogy a csendes emlékek, amelyeket most készítünk – bármilyen törékenyek is – mélyen számítanak egyszerűségükben. Pontosan azért értékesek, mert nem törekednek rá. Arról szólnak, hogy összekössön minket, szeretetet mutasson anélkül, hogy bármit várnánk cserébe, még ha másoknak nem is jelenthetnek sokat.



Gyakran Ismételt Kérdések
GIK Miért készítek folyton emlékeket, amikre a babám nem is fog emlékezni?



Kezdő szintű kérdések



1 Mit értesz azon, hogy „emlékek, amikre a babám nem is fog emlékezni”?

Ez olyan élményekre utal, amelyeket gondosan tervezel vagy dokumentálsz – mint egy első születésnapi buli, egy különleges kirándulás vagy egy profi fotózás –, és amelyek a baba első néhány évében történnek, az úgynevezett gyermekkori amnézia időszakában, amikor nagyon valószínűtlen, hogy tudatos, tartós emlékeket alakítana ki az eseményekről.



2 Igaz, hogy a babák semmire nem emlékeznek?

Nem pontosan. A babák nem képeznek olyan hosszú távú önéletrajzi emlékeket, amíg el nem érik a 3-4 éves kort. Azonban folyamatosan implicit emlékeket – érzelmi kötődéseket, biztonságérzetet és interakciós mintákat – alakítanak ki, amelyek alapvetőek fejlődésük szempontjából.



3 Akkor ha nem fognak emlékezni rá, miért érdemes különleges dolgokat csinálni?

Mert az érték nem csak magában az emlékben rejlik. Ezek az élmények építik a kapcsolatotokat, serkentik az agyfejlődésüket, biztonságérzetet teremtenek és örömet keltenek a pillanatban. Nem csak egy fotóalbumot készítesz, hanem az alapjait annak, akivé válnak majd.



4 Akkor csak magamnak csinálom?

Részben, és ez teljesen rendben van. Boldog emlékek teremtése a családod számára érvényes és fontos. A te jóléted és örömed szülőként számít. Ezek a pillanatok a családod történetének és múltjának részévé válnak, amelyet megoszthatsz a gyermekeddel, ahogy felnő.



Gyakori problémák – Gyakorlati tippek



5 Nyomást érzek a tökéletes emlékek teremtésére. Ez normális?

Igen, nagyon gyakori, különösen a közösségi média korában. Emlékezz, a cél a kapcsolat, nem a tökéletesség. Egy egyszerű, örömteli pillanat otthon gyakran értékesebb a baba fejlődése szempontjából, mint egy stresszes, kidolgozott esemény.



6 Hogyan teremthetek értelmes pillanatokat anélkül, hogy túlterhelnék magam?

Fókuszálj a napi rituálékra a nagy események helyett. Olyan dolgokra, mint egy adott dal éneklése pelenkázás közben, egy könyv olvasása lefekvés előtt, vagy egy bolondos táncparti a konyhában. Ezek az ismétlődő, szeretetteljes interakciók formálják igazán a baba agyát és biztonságérzetét.



7 Abbahagyjam a sok fénykép és videó készítését?

Nem feltétlenül, de légy tudatos. A kulcs az, hogy ne hagyd, hogy a pillanat dokumentálása helyettesítse