Íme egy átdolgozott változat a szövegnek, folyékony, természetes angol nyelven, miközben megtartja az eredeti jelentést:

---

Úgy gondolom, a nőknek van egy különleges kreativitása, amely segít nekik a legképtelenebb helyzetekben is eligazodni. Ez különösen igaz a női művészekre, akik kreatív munkájukkal győzik le az élet kihívásait. Ezt hihetetlenül inspirálónak találom – reményt ad a jövőre nézve.

Mi inspirálta Önt a nőiségről szóló történetek elmesélésére? Honnan ered ez a vágy?

MGC: A lányomnak köszönhetem ezt a változást. Mindig ösztönösen dolgoztam, de Rachele – akinek az élethez analitikusabb, kulturálisan tudatosabb megközelítése van – segített másképp látni a dolgokat. Beszélgetéseink generációk közötti párbeszéddé váltak. Megkérdőjelezte a divat szerepét, és rávezetett, hogy újragondoljam, mit is jelenthet a divat. Együtt mentünk át egy olyan időszakon, amikor a divatnak mélyebb jelentést kellett felvennie.

RR: Az egyetemen az akadémiai köröm rendkívül kritikus volt a divat szerepével szemben – ahogyan formálja a nőiség és a női test képeit. Ez a felismerés egybeesett azzal, hogy ő lett a Dior kreatív igazgatója. Megbeszéléseink arról szóltak, mit jelent nőként nőknek ruhákat tervezni.

MGC: Az én hátteremből kiindulva inkább a kézművességre koncentráltam, mint a női testek reprezentációjára. Bizonyos jogok már megvoltak – anyám generációja harcolt a válásért és az abortusz jogáért, így ezeket adottnak vettem. Olyan nőkkel dolgoztam, mint a Fendi nővérek, teljes szabadságban, és azt hittem, ezek a szabadságjogok örökre megmaradnak. Megdöbbentő volt rájönni, hogy a nőiség ábrázolása új bonyodalmakat hozott. Egy másfajta vizuális kultúrával való találkozás – amely korábban nem volt jelen a karrierem elején – felnyitotta a szemem. Az én generációm számára a divat absztrakt volt, kevésbé kötődött a női testek ábrázolásának felelősségéhez.

RR: A kritikáim célja az volt, hogy tudatosabbá tegyem ebben a felelősségben, tekintettel befolyásos szerepére. Amikor elkezdtem vele dolgozni, megértettem, hogyan történik a változás belülről – több valóság között navigálva, miközben kézzelfogható eredményeket érjük el.

(Képfeliratok: Két fotó Man Ray eredeti tableaux vivants műveiről 1930-ból, amelyek inspirálták a heti kiállítást a Teatro della Cometában.)

A valóság az, hogy még mindig nagyon kevés nő tervez nőknek a nagy divatházaknál.

RR: A patriarchális nézőpont rendszerszintű, minden iparágat és kreatív területet érint. Még a nők is internalizálták ezt a nézetet, gyakran tudattalanul.

MGC: Folyamatosan meg kell kérdőjelezned magad – az identitásodat, a munkádat, amit adottnak veszel. A lányommal és az ő generációjával folytatott beszélgetéseim sok minden újragondolásra késztettek. Ez akkor történt, amikor úgy tűnt, hogy az iparág változik (vagy legalábbis annak tűnt). A mai információkhoz és kommunikációs eszközökhöz való hozzáférés elképesztő – magától értetődőnek vesszük a könyveket, a tudást és a technológiát, ami kéznél van. A közösségi média és az új technológiák... (a mondat befejezetlen) Ezek a folyamatok mind összefonódtak – néha túlságosan is, véleményem szerint. Mégis, mindenkinek hangot és kritikai perspektívát adtak, még ha ez néha leegyszerűsített vagy kevésbé árnyalt elemzésekkel is jár. De mindez egy folyamatos fejlődés része.

A divatbemutatók most már globális közönség előtt zajlanak, de Ön jelenleg egy intim színházat irányít – egy kicsi, ékköves tér, teljesen más, mint a Dior méretezése. Hogyan látja a divatot manapság?

MGC: Nem a méret a fontos, hanem az, hogy valódi minőségű projekteken dolgozhatsz. Egy márka lehet kicsi, nagy, vagy akár "mega-galaktikus" – persze, a költségvetések és lehetőségek változnak –, de az öröm ugyanaz marad. A karrierem elején ugyanolyan örömmel dolgoztam kis márkáknak, mint később egy nagy divatháznak.

A színház lehetővé teszi egy intim megközelítést, ami bizonyos szempontból még izgalmasabb is, mivel kevesebb forrással kell gazdálkodnod. Emellett kézművesebb is – kézzel kell megoldanod a problémákat. Például a díszlettervezésről dönteni Pietro Ruffóval, majd kitalálni, hogyan nyomtass egy kis katalógust, helyi műhelyt találni, a tipográfiát elrendezni… Ez a kézi folyamat gyönyörű, és szerintem a fiatalok nagyon kötődnek hozzá. Elvittem Rachele-t megismerkedni minden kézművessel, akivel dolgozom – lenyűgöző látni az embereket, akik életre keltik ezeket a projekteket.

Talán azért, mert Rómából származom, ahol erős az együttműködés kultúrája, soha nem vonzottak a hatalmas platformok. Mindenkit személyesen ismerek, akivel dolgozom – megvan mindegyikük telefonszáma. Tegnap este a hajókollekciós bemutatón sokan közülük ott voltak. Azt akartam, hogy velem legyenek, mert ez egy közös büszkeség pillanata – együtt hoztuk létre.

Hogyan változott a divat, mióta Ön elkezdte?

Egy teljes generációs váltást láttam, részben Rachele-en keresztül, aki a divatban nőtt fel – gyerekként gyakran elkísért a Fendi irodába, ahol a bátyjával a showroomokban játszottak. Segítettek a táskák polcra rendezésében, hogy elfoglalják magukat. A férjem, Paolo vitte őket oda, miközben én dolgoztam – még az ülések között is szoptattam. Ez egy nagyon olasz módja a család és a munka összekapcsolásának.

Szerencsém volt, hogy dolgozhattam a Valentino alapítóival és a Fendi nővérekkel, hihetetlen mentorokkal, akik sokat tanítottak nekem. Aztán a divatot nagy csoportok vették át, és én is átéltem ezt az átmenetet. A legnagyobb változás azonban a kommunikációval jött – az új média a divatot a popkultúrába emelte.

Korábban a divat egy belsős társalgás volt azok között, akik értették a szakmát. Most a közönségedben lehet valaki, aki még sosem látott kifutót, vagy nem érti a kollekció mögötti erőfeszítést. Ezekkel a platformokkal nehezebb az átadni a mélységet, így a felszínes nézet kockázata nagyobb.

Hová tart a rendszer? Őszintén, nem tudom. De mint minden, ciklikusan mozog – ahogy A Párduc mondja: "Minden megváltozik, hogy semmi se változzon." Talán szükségünk van egy friss nézőpontra. Még a Teatro Cometával is újragondoljuk a hagyományos programozást, mert... nem lenne fenntartható. Az emberek figyelmi képessége megváltozott – sokkal rövidebb. Annyi kép van mindenhol, hogy minden sietősnek és azonnal elfogyasztottnak tűnik.

Rachele, milyen programokat várhatunk a Teatro della Cometától?

RR: A programozás a zenére fog összpontosítani, mert amikor a Teatro Cometa 1958-ban megnyílt, az első előadás Alfred de Musset I Capricci di Marianna című műve volt, egy fiatal Monica Vittivel a főszerepben, és sok kamarazene-koncert is volt. Tehát a zene része lesz a programnak. Vissza akartuk hozni a változatosságot – nem csak színházat, hanem zenét, előadásművészetet és táncot is –, mert a megközelítésünk ugyanaz, mint amit a Diornál tettünk: párbeszédet teremtünk és platformot nyújtunk különböző területek kreatívjainak.

Az ötlet az, hogy minden műfajhoz különböző kurátorok legyenek, egy művészeti bizottság felügyeletével. Nem ugyanazt az előadást fogod látni hat hónapig – inkább lehet egy hónap tánc, majd egy hónap zene, folyamatosan változva, mint egy fesztivál.

MGC: Ez egy hosszú távú projekt, amely lehetővé teszi, hogy azt csináljuk, amit szeretünk – kutatást. És igen, időtlen – igazán időtlen, ez a szó, amit a divat annyira szeret. A divathoz képest ez a projekt határozottan időtlenebb!

Tehát Ön is nagyon részt vesz benne?

RR: Most már kulturális vállalkozó!

MGC: Őszintén, csak próbálom fedezni a költségeket! Szerencsére a férjem és a fiam segít megérteni az üzleti tervet, mert én borzalmas vagyok benne – tényleg tanulnom kéne többet a pénzügyekről.

Talán színházi jelmezek tervezése?

MGC: Nem, a jelmezek most nem érdekelnek. Inkább a kutatásra és a csapatmunkára fókuszálok, hogy ötleteket fejlesszünk. Szeretnék egy könyvet készíteni Mimì Pecci Bluntról – ez valami, amit nagyon szeretnék megvalósítani. Időbe fog telni, de megvan az egész archívum. És azt akarom, hogy a Teatro della Cometa saját életet éljen – nem akarjuk, hogy csak hozzánk kötőd