A következő cikk spoiler információkat tartalmaz a **Pillion** című filmről.

Az elmúlt pár év elég perverz volt – legalábbis a popkultúrában, és legalábbis papíron. Gondoljunk Emerald Fennell **Saltburn** című filmjére, Halina Reijn **Babygirl** című alkotására, Sabrina Carpenter elpirult albumborítójára a **Man’s Best Friend** című lemezén. És most itt van Harry Lighton bemutatkozó játékfilme, a **Pillion**, egy minden korra szóló BDSM-ébredés, ahol a született alárendelt Colin (Harry Melling) találkozik a magas, Adonisz-szerű domináns Ray-jel (Alexander Skarsgård), és egy egyéves kapcsolatba/szerződésbe kezd. Azzal a különbséggel, hogy néhány közösségi motorkerékpáros szexjelenet az erdőben és egy nyers birkózóruhás jelenet ellenére a **Pillion** alapvetően egy nagyon klasszikus és meglehetősen megható romantikus vígjáték. Képzeljük el a **500 nap nyarat**, de Prince Albert piercinggel és azzal, hogy az egyikük a szőnyegen alszik, mint egy kutya. (Jelenleg az Egyesült Királyságban és Írországban látható, az USA-ban februárban jelenik meg.)

Azok számára, akik a domináns-alárendelt élmény árnyalt vagy tabudöntögető felfedezését várták, a „álcázott romantikus vígjáték” elem csalódást okozhat (lásd Emma Garland írónő borotvaéles véleményét a Substackjén). Számomra azonban – aki inkább egy vágyakozó típus, és nem taszít teljesen egy régi receptúra új feldolgozása – ez egy kellemes meglepetés volt. Colin (aki annyira úgy néz ki, mint egy „Colin”) és Ray (aki annyira nem úgy néz ki, mint egy „Ray”) közötti érzelmi tér egy távolságot és navigálást, gyengédséget és odaadást tükröz. Nézőként arra vágysz, hogy rájöjjenek – bármi is legyen az. Tudna-e Colin egy kicsit kevesebbel beérni? Tudna-e Ray egy kicsit többet nyújtani? A válasz nem, ahogy az gyakran van és valószínűleg így is kell lennie, de én mégis elbűvölt ennek a jól ismert táncnak.

Míg Melling széles körű elismerést kapott az önmagát háttérbe szorító Colin megformálásáért (csak ma tudtam meg, hogy ő Dudley Dursley a **Harry Potterből** – ó, hogy is változnak az idők), Skarsgård volt az, akire nem tudtam levenni a szemem (és nem csak azért, mert egy firenzei szoborra hasonlít). Ray egyfajta furcsaságot és játékosságot áraszt apró adagokban, ami még szomjasabbá tesz, mintha egyáltalán nem tenné. Ha valaha is vonzódtál annyira valakihez, hogy még egy mosoly sugallata is olyan, mintha felhők szakadnának szét, felismered ezt az érzést, ahogy itt a vásznon megjelenik. Én személy szerint úgy gondolom, hogy Rayt senki más nem játszhatta volna. Skarsgård olyan megfoghatatlan különcséget tud megvalósítani, egy lelki nagylelkűséget azok mögött a jégdarab-szemek mögött.

Az utóbbi években sokat beszéltek a romantikus vígjátékok haláláról, vagy a romantikus vígjátékok visszatéréséről, „végső” álláspontokkal, amelyek a kettő között ingadoznak. Úgy vélem, soha többé nem fogjuk átélni a 90-es és 2000-es évek kényelmes, újranézhető romantikus vígjátékait, mert egy teljesen más korszakban élünk. A nyilvánvaló dolgokon túl – a végtelen folytatások és újrabootolások során, a kockázatkerülő, költségvetési problémákkal küzdő iparág mellett – kulturálisan már nem vagyunk annyira fogékonyak azokra a túlzó, pénzzel teli „fiú találkozik lánnyal” történetekre. Mindig lesz helyük (a **The Summer I Turned Pretty** robbanásszerű sikere bizonyítja ezt), de már nem az automatikus választás, mint régen. Ebből a szempontból úgy gondolom, hogy a mai romantikus vígjátékok egyszerűen máshogy néznek ki. Úgy néznek ki, mint a **Babygirl**. Úgy néznek ki, mint a **Pillion**. Úgy néznek ki, mint egy férfi, aki műanyag kötényben előrehajol.

Mint minden jó romantikus vígjáték (lásd újra: **500 nap nyarat**, talán még a **Ő csak nem annyira szeret**), a **Pillion** nem úgy ér véget, ahogy szeretnéd, de úgy ér véget, ahogy kell. Sosem tudjuk meg, honnan jött Ray, és azt sem, hogy hová tart, de Colin új önismerettel búcsúzik. Nagyon is valószínű, hogy egyes nézők ezt nyálasnak és kiszámíthatónak találják – de hát ilyen a jó romantikus vígjáték. És véleményem szerint a **Pillion** az idei év egyik legjobbja.



Gyakran Ismételt Kérdések
Természetesen! Íme egy lista a Pillionről szóló GYIK-ekről természetes, beszélgetős stílusban.



Készülj fel, hogy beleszeretsz a Pillionba – GYIK



Kezdő Definíciós Kérdések



K: Oké, mi is pontosan az a pillion?

V: Egyszerűen fogalmazva, a pillion a motorkerékpár vagy robogó utasülés, amely a vezető mögött található. Az ott ülő személyt pillion utasnak vagy pillion vezetőnek hívják.



K: Nehéz utasként ülni a motoron?

V: Van egy tanulási görbéje, de nem nehéz. A kulcs az, hogy relaxálj, mozogj a vezetővel együtt, és kerüld a hirtelen mozdulatokat. A jó kommunikáció sokat számít.



K: Mit kellene viselnem pillion utasként?

V: Mindig viselj ugyanolyan védőfelszerelést, mint a vezető: tanúsított bukósisakot, szilárd kabátot, kesztyűt, hosszú nadrágot és bokáig érő csizmát. Öltözz a csúszásra, ne csak a vezetésre.



Előnyök Élmény



K: Mi olyan nagyszerű abban, hogy pillion utas vagyok?

V: Élvezheted a motorozás izgalmát és szabadságát anélkül, hogy a motor irányításáért felelős lennél. Ez egy egyedi módja annak, hogy megossz egy kalandot, lásd a tájat, és teljesen összekapcsolódj az úttal.



K: Beszélgethetek a vezetővel, miközben haladunk?

V: Ez a sisak beállításától függ. Kommunikációs eszközök nélkül nagyon nehéz. Sok motoros Bluetooth-os interkomot használ, így könnyen és biztonságosan beszélgethetnek.



K: Hogyan szálljak fel és le a motorról anélkül, hogy megbillenteném?

V: Mindig várj a vezető jelzésére. Szállj fel és le a bal oldalról. Először lépj a láb támlájára, majd lendítsd simán át a lábad. Kerüld, hogy a súlyodat a vezető vállára helyezd.



Gyakori Problémák Biztonság



K: Ideges leszek, amikor kanyarodáskor dőlünk. Mit tegyek?

V: Nézz a vezető válla fölött a kanyar irányába. A tested természetesen velük együtt dől. Ne próbálj egyenesen ülni vagy az ellenkező irányba dőlni, mert ez instabillá teszi a motort.



K: Hol fogjak meg?

V: A legjobb hely a vezető dereka vagy csípője körül. Ha a motornak van fogantyúja vagy megfogó rúdja, azokat használhatod.